28.rész
Ha vámpír van, vérfarkas is van
♦Nicole♦
Nem is értem miért vagyok
meglepődve. Ha vámpír van, akkor vérfarkas is...
- Nem értem miért vagy így meglepődve amikor a vámpírok létezéséről már tudsz.
– mondta Kyuhyun.
Felkaptam a fejem és döbbentem néztem rá.
Honnan tudta mire gondolok?!
- T-Ti vérfarkasok...tudtok az emberek gondolataiban olvasni? – néztem rá gyanúsan.
- Nem. Miért kérded? –
vonta fel az egyik szemöldökét.
- Á, semmi-semmi. –
intettem le.
- De...miért mondtad el,
hogy mi vagy? Nem titokban kéne tartsd?
Elmosolyodott, majd zsebre vágta a kezeit.
- Először is ha már valaki
megkérdezi tőlem, hogy vámpír vagyok-e ott már nincs mit titkolni. Ráadásul
csak úgy árad belőled a vámpírok szaga.
Hát ez nagyon izgi.
- Joon-al vagy?
- Igen.
- A barátnője vagy?
- Igen. T-Talán van valami
ellenvetésed? – próbáltam magabiztos lenni és csípőre tettem a kezeimet.
- Dehogy. –mosolygott. –
Hallottam, hogy Joon-nak van valakije, de... nem gondoltam, hogy az egy ember.
– mért végig.
- Remélem már nem sokáig. –
mosolyogtam.
- Ezt, hogy érted? –
lepődött meg.
- Ne is foglalkozz velem.
Mintha itt se lennék. – mondta egyhangúan.
- Érdekes vagy. –
mosolyodott el.
Tetszik a mosolya. Sok mindent tükröz: ravaszságot, fenyegetést, kedvességet,
őszinteséget és egy kis gonoszságot.
- Akkor... – gondolkodtam
el. – Te és Joon ellenségek vagytok?
- Eszed akár a borotva. – gúnyolódott mosolyogva.
- Haha. – grimaszoltam. –
Akkor viszont gondolom megérted ha azt
mondom, hogy nem helyes az, hogy veled beszélgetek.
- Ha nem lettem volna már
lehet nem lenne kivel beszélgetned.
- Lényegtelen. – vágtam rá.
Szerényen elnevette magát
majd felém nyújtotta az egyik kezét.
- Örülök, hogy
megismertelek. – mosolygott.
- Tudom. – motyogtam majd
megfogtam a kezét.
- Remélem még találkozunk.
– mondta majd elengedte a kezem. Hátat fordított és elindult.
Ezt még nagyon megfogom
bánni!
- Kyuhyun! – kiabáltam
utána mire visszafordult.
Odasiettem hozzá majd
kinyújtottam a kezem.
- A telefonod. – mondtam.
- Mi van vele? – lepődött
meg.
- Add már ide!
Kivette a telefonját a
zsebéből majd oda adta én meg gyorsan bepötyögtem a számom.
- Tessék. – adtam vissza.
Elmosolyodott majd
felemelte a kezét amibe a telefon volt.
- Majd hívlak. – mondta
majd elment.
Egy darabig csak álltam és néztem őt míg el nem tűnt a szemem elől.
- Király. – sóhajtottam
majd megfordultam.
Ledermedtem és levegőt is
elfelejtettem venni.
- E-ez nem az, aminek
látszik. – jelentettem ki.
- Bajban vagy. – mondta ki
Joon.
- Joon...- vettem nagy
levegőt de félbeszakított.
- Még is mit keresel itt?!
– háborodott fel.
- Nem gyerek vagyok akit
szobafogságra ítélhetsz!
- De. Abba a világba amibe
én vagyok te csak egy gyereknek számítasz. Még annak se!
- Akkor segíts, hogy
felnőjek!
- Nem változtatlak át már
mondtam! – kiabált eszeveszetten.
- De miért?!
- Befognád?! Ha csak ezt
tudod hajtogatni inkább ki se nyisd a szád!
- Megőrültél?! Miért vagy
így kiakadva?!
- Te tényleg ilyen hülye
vagy?
- Hülye?! – lepődtem meg. –
Rendben Joon. Te nem azt akarnád a helyembe amit én is?
- Nem! – vágta rá.
- Ne hazudj!
- Hazudik a halál! Meg
egyébként is! Miért voltál Kyuhyun-al?!
- Miért is? – gondolkodtam
el. – Ja igen, megmentett engem bocs, hogy nem küldtem el melegebb éghajlatra
és pofoztam fel!
- Ha nem jöttél volna ide,
nem kellett volna megmenteni!
- Ha elhoztál volna magaddal nem támadott volna meg senki!
- Most azt mondod, hogy az
én hibám az ami történt?!
Nagy levegőt vettem majd
próbáltam lenyugodni.
- Na jó. Tudod mit? Én most
elmegyek erre, te meg arra és majd otthon találkozunk hátha addigra
lenyugszol.- magyaráztam majd elindultam abba az irányba amerre mutattam.
- Most még is hova mész? –
jött utánam majd megragadta a karom.
- Tudja a halál, eressz! –
kaptam ki a karom a szorításából, majd tovább mentem.
- Szia! – mondtam mérgesen,
majd mentem az orrom után.
Gratulálok Nicole. Megint
alkottál.
Beültem az egyik közeli
kocsmába és csak úgy vedeltem mindenféle italt aminek éppen tetszett a neve. Az
asztalon könyököltem és mint aki alig él, bámultam az asztalt.
Miért nem akar
átváltoztatni? Olyan gonosz! Ráadásul mindig felkapja a vizet, ha szóba hozom.
Megőrülök tőle.
- Leülhetek? – kérdezte
valaki.
Nem válaszoltam semmit. Úgy
csináltam mint aki nem is hallotta. Nagyon nem is kellett semmit színlelem
hiszen egy hajszál választott el attól, hogy elaludjak. Végül az illető a néma
kussolásomat igennek vette és leült az asztalhoz.
- Nem telt el sok idő
azóta, hogy utoljára találkoztunk. – mondta.
- Jaah... – dünnyögtem majd
mikor el is jutottak végre a szavai a tudatomig felkaptam a fejem és ránéztem.
- Ahj.- sóhajtottam. – Ne
most. – mondtam majd belekortyoltam a
sörömbe.
- Miért ne?
- Mert így is megkavartad
eléggé a port. – tettem le az italom az asztalra, majd felkönyököltem és a
fejemet támasztottam.
- Sajnálom.
- Mindegy. – dünnyögtem.
- Gyere haza viszlek. –
állt fel majd odajött hozzám és megragadta a karom és felhúzott a székről.
- Az kéne még! – mondtam
kómásan miközben forgott velem a világ.
- Ha Joon megint meglát
minket, tuti kiborul. Majd... – csuklottam egyet. – majd én haza megyek
magamtól.
- Szép elképzelés. –
mosolygott.
- Na gyere. – fordított
nekem hátat majd letérdelt.
- Most meg mit akarsz? –
kérdeztem miközben ide-oda dőltem.
- Ugorj fel.
- N-nem lehet. – kezdett
egyre halkabb lenni a hangom. Már nem bírom sokáig...
- Ne kéresd már magad. –
ragadta meg a karom majd a vállára tette és felkapott.
- Joon meg fog ölni... –
ütögettem a hátát.
És innentől képszakadás...