5.rész
Az első szó
♦Nicole♦
A plafont bámulva feküdtem a puha ágyon. Nem tudtam
helyre tenni a gondolataimat. Úgy éreztem lassan de biztosan felemésztenek.
Felemeltem a kezem és a bekötözött csuklómra néztem majd a nyakamhoz nyúltam
ami szintén be volt kötve. Nem tudtam mi történt velem.
Valaki lassan benyitott majd megállt az ágy
mellett. Lassan felé fordultam. Semmit mondó szemeimmel próbáltam valamit
kifürkészni a szemeiből, de túl ügyes volt abba, hogy elrejtse az érzéseit.
- Jobban vagy már? –
kérdezte.
Vissza fordítottam a fejem és tovább bámultam a
plafont. Most erre mit mondhattam volna? Egyáltalán nem voltam jobban…
- Még mindig duzzogsz?
Erre a kérdésére sem válaszoltam. Tehet bármit
sosem fogja tudni magát megszerettetni velem.
- Miért haragszol
rám ennyire? – ülte le az ágy szélére majd felém fordult.
- Miért érdekel? –
mondtam miközben szüntelen csak a plafont voltam képes bámulni.
- Miért ne
érdekelne? – mosolygott.
- Chh.. – röhögtem
el magam. – Hát ne érdekeljen. Te se érdekelsz engem.
- Ha ez így van
miért sírtál mikor megláttál? – mosolyodott el huncutan.
-
Nem tartozik rád. – mondtam nyugodtan de a szívem hirtelen nagyon gyorsan
kezdett verni.
-
Idegesítő vagy. – nevetett. – Remélem minél előbb eszedbe jutnak a dolgok és
elmész. Zavarsz. – mosolygott.
Szúrós szemekkel rá néztem majd felültem, levettem
magamról a takarót és felálltam. Dühösen elindultam az ajtó felé. Bevágtam
magam után az ajtót majd végig trappoltam a hosszú folyóson míg a nappaliba nem
értem.
- Most meg mégis mi
bajod van? – sietett utánam Joon.
- Nem leszek nyűg a
nyakadon!
- Mi? –
értetlenkedett.
- Elmegyek! –
kiabáltam majd elindultam a bejárati ajtó felé.
- És mégis hova
akarsz menni már megint?
- Bárhová ahol te
nem vagy!
- Ne játszd a fejed…
- mérgelődött majd megragadta a karom és vissza fordított.
- Most meg mi van?!
Nem örülsz, hogy elmegyek? – vágtam a fejéhez mérgesen.
- Nem úgy értettem!
– emelte fel a hangját.
- Fenéket. – rántottam
ki a karom a szorításából majd letekertem a kötést a csuklómról és a földre
dobtam.
- Hé-
- Elegem van
belőled! – szakítottam félbe és hisztizni kezdtem.
Levettem a nyakamról is a kötést és hozzávágtam.
-
Te vagy a legszörnyűbb alak akivel eddig találkoztam! – ordibáltam majd
lefagytam mikor ránéztem és azt láttam, hogy a véres kötést lassan az arcához
emeli.
-
J-Joon? – dadogtam mikor már egy ideje nem akarta kinyitni a szemét és nem
vette el a kötést az arcától.
- Fuss. – mondta nyugodtan majd hirtelen
kinyitotta a szemét, ami mintha lángolt volna.
Megfordultam és futni kezdtem. Joon mint egy őrült
jött utánam. Tombolt. Határozott nagy léptekkel jött utánam a kezében a
kötéssel. Mintha nem is ő lett volna. Inkább mint egy szörnyeteg.
Berohantam a szobájába majd becsuktam az ajtót és neki támaszkodtam. Mikor oda
ért próbált bejönni én meg kétségbeesetten próbáltam kint tartani. Egyszer az
ajtó nagy erővel kinyílt én meg a földre estem. Joon a földre dobta a véres kötést
és közelíteni kezdett felém. Úgy éreztem, hogy ez életemért küzdök. Rémültem a
falhoz másztam és összekuporodtam. Nem tudtam merre menekülni. A fejemet fogtam
mind két kezemmel és a könnyeimmel küszködtem. Joon megfogta a karom majd
erősen felrántott. Az erőtlenségtől a földre rogytam volna de túl erősen tartott
a karomnál fogva.
- Joon… -
szólítgattam kétségbeesetten de nem reagált semmit.
A csuklómon lévő sebre nézett. A szívem ki akart
ugrani a helyéről. Ráncigálni kezdtem a karom, hogy elengedjen. Sírtam, és
remegtem a félelemtől.
Száját a véres sebemre tette majd nyalogatni kezdte. Kirázott tőle a hideg.
- Hagyd abba! – könyörögtem sírva. – Joon! –
próbálkoztam még mindig de kezdtem elveszíteni a reményt. – Hagyd már abba… -
zokogtam.
Lassan elengedte a kezem én meg azonnal elkaptam és
az arcomhoz emeltem. Nem tudtam abbahagyni a sírást.
- Hé… - szólalt meg.
Letérdelt és elvette a kezem az arcomtól.
- Jól vagy? É-én nem
akartam…
- Hagyj békén. –
mondtam sírva.
- De tényleg… -
mondta majd lassan magához kezdett húzni, hogy megöleljen.
- Ne érj hozzám! –
löktem el magamtól majd felálltam és kiszaladtam a szobából.
Lerohantam a nappaliba és lefeküdtem a kanapéra.
Próbáltam abbahagyni a sírást de egyszerűen képtelen voltam rá. Nem értettem
mit miért tett. Mintha nem is ő lett volna, sokkal inkább egy fenevad.
Órákkal később, éjfél körül félálmomba voltam ugyan
de még mindig folytak a könnyeim. Már kezdett úrrá lenni rajtam az álmosság
mikor éreztem, hogy valaki az ölébe vesz és felemel. Annyira álmos és fáradt
voltam, hogy ki se nyitottam a szemem. Arra is gondoltam, hogy csak álmodok.
Nem sokkal ezután éreztem ahogy egy puha ágyba tesznek majd betakarnak. Egy puha kéz simította az arcomat letörölve a
könnyeim. Érintése melegséggel töltött el.
- Sajnálom. – mondta
halkan.
Habár ő nem is tudott róla, de hallottam. Hallottam
az első szót ami végre őszintének tűnt és nekem szólt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése