2013. március 17., vasárnap

Stay here Tonight 5.rész - Az első szó


5.rész
Az első szó





Nicole
A plafont bámulva feküdtem a puha ágyon. Nem tudtam helyre tenni a gondolataimat. Úgy éreztem lassan de biztosan felemésztenek. 

Felemeltem a kezem és a bekötözött csuklómra néztem majd a nyakamhoz nyúltam ami szintén be volt kötve. Nem tudtam mi történt velem.

Valaki lassan benyitott majd megállt az ágy mellett. Lassan felé fordultam. Semmit mondó szemeimmel próbáltam valamit kifürkészni a szemeiből, de túl ügyes volt abba, hogy elrejtse az érzéseit.
- Jobban vagy már? – kérdezte.
Vissza fordítottam a fejem és tovább bámultam a plafont. Most erre mit mondhattam volna? Egyáltalán nem voltam jobban…

           - Még mindig duzzogsz?

Erre a kérdésére sem válaszoltam. Tehet bármit sosem fogja tudni magát megszerettetni velem.
- Miért haragszol rám ennyire? – ülte le az ágy szélére majd felém fordult.
- Miért érdekel? – mondtam miközben szüntelen csak a plafont voltam képes bámulni.
- Miért ne érdekelne? – mosolygott.
- Chh.. – röhögtem el magam. – Hát ne érdekeljen. Te se érdekelsz engem.
- Ha ez így van miért sírtál mikor megláttál? – mosolyodott el huncutan.
          - Nem tartozik rád. – mondtam nyugodtan de a szívem hirtelen nagyon gyorsan kezdett verni.
          - Idegesítő vagy. – nevetett. – Remélem minél előbb eszedbe jutnak a dolgok és elmész. Zavarsz. – mosolygott.
Szúrós szemekkel rá néztem majd felültem, levettem magamról a takarót és felálltam. Dühösen elindultam az ajtó felé. Bevágtam magam után az ajtót majd végig trappoltam a hosszú folyóson míg a nappaliba nem értem.
- Most meg mégis mi bajod van? – sietett utánam Joon.
- Nem leszek nyűg a nyakadon!
- Mi? – értetlenkedett.
- Elmegyek! – kiabáltam majd elindultam a bejárati ajtó felé.
- És mégis hova akarsz menni már megint?
- Bárhová ahol te nem vagy!
- Ne játszd a fejed… - mérgelődött majd megragadta a karom és vissza fordított.
- Most meg mi van?! Nem örülsz, hogy elmegyek? – vágtam a fejéhez mérgesen.
- Nem úgy értettem! – emelte fel a hangját.
- Fenéket. – rántottam ki a karom a szorításából majd letekertem a kötést a csuklómról és a földre dobtam.
- Hé-
         - Elegem van belőled! – szakítottam félbe és hisztizni kezdtem. 

Levettem a nyakamról is a kötést és hozzávágtam.

          - Te vagy a legszörnyűbb alak akivel eddig találkoztam! – ordibáltam majd lefagytam mikor ránéztem és azt láttam, hogy a véres kötést lassan az arcához emeli.
          - J-Joon? – dadogtam mikor már egy ideje nem akarta kinyitni a szemét és nem vette el a kötést az arcától.
          - Fuss. – mondta nyugodtan majd hirtelen kinyitotta a szemét, ami mintha lángolt volna.
Megfordultam és futni kezdtem. Joon mint egy őrült jött utánam. Tombolt. Határozott nagy léptekkel jött utánam a kezében a kötéssel. Mintha nem is ő lett volna. Inkább mint egy szörnyeteg.

Berohantam a szobájába majd becsuktam az ajtót és neki támaszkodtam. Mikor oda ért próbált bejönni én meg kétségbeesetten próbáltam kint tartani. Egyszer az ajtó nagy erővel kinyílt én meg a földre estem. Joon a földre dobta a véres kötést és közelíteni kezdett felém. Úgy éreztem, hogy ez életemért küzdök. Rémültem a falhoz másztam és összekuporodtam. Nem tudtam merre menekülni. A fejemet fogtam mind két kezemmel és a könnyeimmel küszködtem. Joon megfogta a karom majd erősen felrántott. Az erőtlenségtől a földre rogytam volna de túl erősen tartott a karomnál fogva.

- Joon… - szólítgattam kétségbeesetten de nem reagált semmit.
A csuklómon lévő sebre nézett. A szívem ki akart ugrani a helyéről. Ráncigálni kezdtem a karom, hogy elengedjen. Sírtam, és remegtem a félelemtől. 

Száját a véres sebemre tette majd nyalogatni kezdte. Kirázott tőle a hideg.

- Hagyd abba! – könyörögtem sírva. – Joon! – próbálkoztam még mindig de kezdtem elveszíteni a reményt. – Hagyd már abba… - zokogtam.
Lassan elengedte a kezem én meg azonnal elkaptam és az arcomhoz emeltem. Nem tudtam abbahagyni a sírást.
- Hé… - szólalt meg.
Letérdelt és elvette a kezem az arcomtól.
- Jól vagy? É-én nem akartam…
- Hagyj békén. – mondtam sírva.
- De tényleg… - mondta majd lassan magához kezdett húzni, hogy megöleljen.
- Ne érj hozzám! – löktem el magamtól majd felálltam és kiszaladtam a szobából.
Lerohantam a nappaliba és lefeküdtem a kanapéra. Próbáltam abbahagyni a sírást de egyszerűen képtelen voltam rá. Nem értettem mit miért tett. Mintha nem is ő lett volna, sokkal inkább egy fenevad.
Órákkal később, éjfél körül félálmomba voltam ugyan de még mindig folytak a könnyeim. Már kezdett úrrá lenni rajtam az álmosság mikor éreztem, hogy valaki az ölébe vesz és felemel. Annyira álmos és fáradt voltam, hogy ki se nyitottam a szemem. Arra is gondoltam, hogy csak álmodok. Nem sokkal ezután éreztem ahogy egy puha ágyba tesznek majd betakarnak.  Egy puha kéz simította az arcomat letörölve a könnyeim. Érintése melegséggel töltött el.
- Sajnálom. – mondta halkan.
Habár ő nem is tudott róla, de hallottam. Hallottam az első szót ami végre őszintének tűnt és nekem szólt. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése