Stay here Tonight 42.rész - Suttogás

42.rész

Suttogás 

♦ Abby ♦

Egy hét. Egy egész hét telt el az óta a nap óta mióta, Joon a mindenható porig alázott mindent és mindenkit. Azóta a nap óta mindennap fekete nap, mindenki gyászol. Ki barátját, ki testvérét, mindenki elvesztett valakit, aki számára fontos volt. Mindenki szívében mérhetetlen nagy űr tátong, még az enyémben is, hiszen a társaimat egyben a barátaimat vesztettem el, akikben mérhetetlenül megbíztam és mindig ott voltak mellettem, most pedig sehol sincsenek, hallottak. Még mindig érzem, az éget bőr szagát, talán örökre bele ivódott a szaglószervembe. Minden egyes alkalommal, mikor kilépek, a ház erkélyére magam előtt látom a tetemeket, hallom a segélykiáltásokat, halálhörgéseket. Látom magam előtt, hogy társaim még az utolsó lélegzetvételükben is küzdenek. Akkor aznap este megfogadtam, hogy megbosszulom társaim halálát. Kínok között fogom meggyilkolni Joont és végleg eltüntetni a föld felszínéről ezután pedig Drakulát intézem el végérvényesen. S talán végre béke honolna a kis világunkban.

Mindennap korán kellek és futni indulok, egy hatalmas kört teszek az erdő körül. Edzek, hogy jó erőben legyek a baleset óta a karom is lassacskán rendbe jön már a nyílhasználata is fájdalommentesen megy. A kardforgást is elsajátítottam Leeteuk segítségével, elég gyorsan. Rengeteg segítséget kaptam tőle annak ellenére, hogy nem igazán örvendezett a bosszú hadjáratom hallatán. Megértettem őt, Ő a vezető csak vigyázni akar rám, de úgy érzem, hogy itt az ideje annak, hogy végre a saját lábamra álljak. Megerősödtem.

Lihegve léptem fel a teraszra miután visszatértem a szokásos távom után, épp akkor lépet ki az ajtón Sungmin. Rám sem nézett csak zsebre tett kézzel, rideg arccal elsétált mellettem. Az óta a nap óta egy szót sem szólt hozzám. Megálltam majd hátra fordultam, s figyeltem, ahogy alakja távolodik. Szívem összeszorult és éreztem, ahogy a sírás fojtogat. Tudtam, hogy dühös rám, de minden percben azért reménykedtem, hogy újra átöleljen és megcsókoljon. Szinte minden percben akárhányszor ránéztem és szemem találkozott a rideg, semmitmondó tekintetével rá kellett jönnöm, hogy ami egyszer egy kis időre az enyém volt valójában nem is volt az enyém. Ahhoz túl szép volt ez egész, de bármennyire is próbáltam kiverni a fejemből Ő volt, s lesz életemben az első, akit igazán, tiszta szívemből tudtam szeretni. Én a kőszívű Abby aki könyörtelenül, hideg vérrel képes volt gyilkolni egy szemrebbenés nélkül. Figyeltem még alakja el nem tűnt majd egy sóhaj kíséretében elindultam a fürdő felé, hogy vegyek egy frissítő zuhanyt. Miután lezuhanyoztam a konyhában üldögéltem egyedül egy bögre kávé kíséretében. Leeteuk lépett a konyhába komásan miközben elmormolt nekem egy jó reggeltet hasonló, leült a velem szemben lévő székre. Felálltam és neki is töltöttem egy bögre kávét majd elé raktam.

- Köszönöm. – mondta rekedtes hangon, válaszul csak rámosolyogtam majd visszaültem a helyemre. Belekortyolt az italába és hagytam, hogy egy kicsit felébredjen. Tudatni szeretném vele mi a tervem és kellene a beleegyezése, amit egyáltalán nem lesz könnyű megszerezni. Látni akartam Joon és Leeteuk volt az egyetlen, aki tudta, hogy hol van.

- Leeteuk. – szólaltam meg hosszas csend után.

- Hmm? – pillantott rám.

- Vigyél el Joonhoz. – néztem rá komolyan.

Kis hatásszünet után, nagyokat pislogva meredt rám.

- Ahh..túl fáradt vagyok, szerintem rosszul  hallottam valamit. – nyög fel és összeborzolja a haját kínjában..

- Nem, teljesen jól halottad. – mondtam komolyan. – Vigyél el Joonhoz…

- Még is miért? – kérdezte.

- Látni akarom! Meg akarom nézni, hogy szenved. – feleltem.. – És elmondani neki, hogy jól használja ki az időt, mert talán hamarosan alulról fogja szagolni az ibolyát!

- Te teljesen meg vagy őrülve? – csattant fel idegesen.

- Nem. - vágtam rá nyugodtan.

- Pedig nekem nagyon úgy néz ki, hogy valami elkattant nálad. – mondta. Felsóhajtottam, nehezebb lesz, mint gondoltam.

- Figyelj, csak meg akarom nézni és kész ennyi. Te pedig ott leszel velem. – dőltem hátra.

- Na ezt most verd ki a fejedből! – csattant fel.

- Az Istenit Leeteuk! – csattanok fel mikor már nekem is elfogy a türelmem. – Azt kértem gyere velem, eszem ágában sincs oda menni, de látni akarom!

- Nem hiszem el. – rázta meg a fejét. – Pedig azt hittem kezdesz észhez térni egy kicsit megváltoztál, de tévedtem. –sóhajtott fel.

- Sosem tudhatod, mikor mi jár a fejemben. –hajoltam közel hozzá.

- De egy valaki igen. – húzódott egy fél mosoly az arcára. Tudtam jól kire célozz.

- Már Ő sem. – jelent meg az én arcomon is egy félmosoly. – Ebben az egy hétben nem csak az erőlétemet fejlesztettem, hanem a képességeimet is. Sungmint teljesen kizártam a fejemből, ahogy Ő is engem. – dőltem hátra egy büszke mosollyal az arcomon. – Csak azt hallja, amit biztosan akarom, hogy halljon. – tettem hozzá, Leeteuk meglepetten pislogott rám. – Jobb vagyok, mint azt hinnéd!

- Egy hét alatt képes voltál mind ezt végig vinni?

- Akarat nagyúr! – mosolyodtam el. Leeteuk felsóhajt, gondolkodóba esik.

- Egyáltalán nem tartom jó ötletnek, hogy Joonhoz elmenj.. Nyugtatókat kap, de még így is mérhetetlen nagy erő tombol benne. – sóhajtott fel.

- Nem érdekel, látni akarom! – mondtam komolyan. Leeteuk felsóhajt majd gondolkodóban esik, látszik rajta, hogy jól megfontolja, és többször átrágja, hogy mit is feleljen, de ha nemleges választ kapnék nem szabadulni meg tőlem egy könnyen, míg nem meg nem gondolná magát.

- Legyen. – szólalt meg hosszas néma csend után. – De csak holnap.. – teszi hozzá.

- Rendben. – mosolyogtam rá. – Köszönöm..

- Ezt lehet köszönni? Inkább elsüllyednék szégyenemben, hogy vezető létemre ilyet teszek! – sóhajtott fel.

- Ne aggódj, nem lesz semmi baj. – álltam fel.

- Hát persze, most kérlek, menj a dolgodra! – mondtam mire gondolkodás nélkül felálltam.

- Úgy is edzeni készültem. – mondtam bár eszem ágában sem volt edzeni, menni, de távozni akartam és megittam a bögrémben lévő pár korty kávét, meghajoltam, majd távoztam. Nem akartam tovább húzni az időt még a végén meggondolta volna magát azt pedig nem akartam. Meglepő, hogy nem sokat kellett győzködnöm, de örültem, hogy holnap legalább megtudhatom, mi van azzal a szemétládával. Nagyot szívtam, a friss levegőből majd lassú léptekkel indultam meg a ház oldala mentén a mező felé ahol edzeni szoktam. A ház mögül egy ismerős alak lépett ki, de nem törődtem, csak menten tovább. Ki akartam, kerülni, mire hirtelen megragadta a karomat, megállásra késztetve. Szúrós szemekkel néztem rá de egy pillanatra sem hatotta meg ki  akartam rántani a karomat a szorításból, de sokkal erősebbnek bizonyult. Szemeibe néztem, amik csak úgy lángoltak a dühtől, ugyanúgy, mint azon a bizonyos napon.

- Nem mehetsz oda! – jelentette ki hosszas vérre menő szemezés után.

- Hirtelen mennyire érdekel, hogy mit csinálok. – vettem neki oda gúnyosan.

- Most sem érdekel, de a társad vagyok és tennem kell a kötelességemet. – feleli ridegen, szavai szinte hideg zuhanyként érnek.

- Ha eddig nem tetted, akkor ezután se tedd! – rántottam ki a karom a szorításból. Oly annyira dühős voltam rá, hogy legszívesebben megfojtottam volna, pedig szeretem.

- Befejezted a makacskodást? – kérdezi.

- Nincs dolgod? – kérdeztem. – Kurvára unlak, szóval mehetnél a dolgodra. – néztem rá dühösen.

- Nem érted igaz? – kérdezte, miközben le se vette a szemét rólam. Tekintete hirtelen megváltozott és az én dühöm is elszállt. – Nem érted, hogy aznap azért tettem azt, amit tettem, hogy megvédjelek tőle, de te azért is visszajöttél, szerinted meg tudtam volna bocsájtani magamnak, ha valami történik veled? Mi van, ha ott, akkor valami rosszul sül el és te meghalsz? Szerinted meg tudtam volna bocsájtani magamnak?

- Ezért kerültél mind végig?

- Haragudtam rád, magamra és mindenkire. – sóhajtott fel.

- Hát akkor haragudj tovább, szűkségem volt rád, de te ellöktél magadtól és játszottad a macsót! – fintorogtam majd tovább állni készültem mikor újra megragadta a karomat és maga felé rántott.

- Engedj el! – sziszegtem.

- Holnap veled megyek! – jelentette ki minden nyugodtsággal, mire a vérnyomásom az egekbe szökött.

- Nem akarlak meglátni holnap sehol sem! – fúrtam dühös tekintettem az övébe, hogy jól érezze mennyire is haragszom rá a leggyerekesebb viselkedés, amit valaha tehettem, de úgy éreztem kezembe kell vennem a helyzetet és ne úgy viselkedjek, mint egy naiv kisgyerek, aki pár szó hallatán visszatáncol. Felsóhajtott, majd lassan elengedte a karomat. Nagy léptekkel indultam meg az eredeti célom felé, de fél úton megtorpantam majd hátra fordultam. Tekintetünk találkozott, de egyikünk sem lepődött meg, mintha számítottunk volna egymásra.

Sungmin…szeretlek! – suttogtam, majd újra hátat fordítok neki.

Stay here Tonight 41.rész - Ösztönök

41.rész

Ösztönök 

♦Nicole♦

Lassú, megfontolt lépéseim alatt, halkan recsegtek a száraz levelek. Miközben haladtam a sűrű erdőben, a főút felé, kezem néha megpihentettem egy-egy érdes fa törzsén. Vonzottak az illatok, hajtott a kíváncsiság. Olyanná váltam, mint egy állat, mely nem tud ellenállni az ösztöneinek. Különböző illatok szállingóztak a kora reggeli levegőben. Olyanok, melyeket eddig nem éreztem. Csak ekkor kezdtem el igazán felfogni, hogy mivel is jár az, ami történt velem. A természetfeletti hallás, látás, szaglás, pont, mint egy szörnyetegnél. Mikor kiértem a főút szélére megtorpantam és mély levegőket vettem. Azon gondolkoztam, hogy hogyan állítsam meg az egyik autót, majd szedjem ki belőle a sofőrt és tépjem apró darabokra, mindezt anélkül, hogy lebuknék.

Emberi mivoltom, kétségbeesetten forgolódott sírjában, látva, mivé lettem. Milyen vágyaim lettek, mire gondolok, s miket teszek. Meg kellett birkóznom a ténnyel: Nem az vagyok ki voltam.

Számíthattam volna rá, hogy Joon bármire képes, hogy maga mellett tartson. Bármire. Nem fogok sírni vagy pánikolni, azért ami történt. Elfogadom, és meg tanulok vele élni. Én elfogadhatom, de más nem fogja…

- Nem bírom tovább. – suttogom magam elé, miközben körmeimet mélyen a mellettem álló fa törzsébe vájom s készülök kirontania fák közül, mikor Kyuhyun előttem terem s kezét a vállamra teszi.

- Engedj. – mordultam rá, majd megpróbáltam félre lökni, de nem sikerült.

- Nicole. – szólított a nevem mire ránéztem. – Nyugodj le. – tette kezét az arcomra, mire lehunytam a szemeimet s mélyet szippantottam a friss levegőből.

- Kyuhyun… - sóhajtottam.

- Hm?

- Éhes vagyok. – néztem rá, s szinte éreztem, ahogy szemeim vörössé válnak a vágytól.

- Tudom. – veszi el a kezét, majd a főút felé néz. – De nem ölhetsz meg senkit.

- Nem bírom ki… - remegtek a kezeim. 

A vér utáni vágy marta a torkom, s égető lüktetést okozott egész testemben. S ez percről percre elviselhetetlenebb és kínzóbb lett.

- De igen. Nem hagyom, hogy bárkit is megölj. – fordult felém, majd csuklóját a szájához emelte s bele harapott.

Szemeim kikerekedtek a lepettségtől, de nem sokkal később, ahogy a vér szaga elért hozzám, megbolondított. Kábító illata elködösítette az agyam, s az egész testem bizseregni kezdett tőle, miközben erősen vágyakozott utána.

- Tessék. – nyújtotta felé a karját, melyről csöpögött friss vére.

Közelebb léptem hozzá, de megtorpantam s elfordítottam a fejem.

- Nem. – nyeltem egy nagyot.

- Gyerünk! Nem lesz semmi bajom! – emelte fel a hangját, majd odalépett hozzám, s másik karját a derekam köré fonta, hogy ne tudjak távolodni tőle.

- Kyuhyun! – szóltam rá, s próbáltam ellökni magamtól, miközben próbáltam nem rá nézni, nehogy elkapjon a hév.

- Azt akarod, hogy azt tegyem, mint Joon?! – kiabált, mire lepetten néztem rá. – Legyen. – mondta elszántan, majd megsebesített karját újra a szájához emelte, s lenyalta róla a kifolyt vérét.

Elborzadva meredtem rá. Mikor keze eltűnt az arca elől, csak azt láttam, ahogy vörös vére végig folyik az állán s gyönyörűen csillog a száján.

- Ezt nem hiszem el. – mordultam rá idegesen, majd elkaptam a csuklóját, s fogaimat a sebébe mélyesztettem.

Elég volt a véres csókokból. – gondoltam magamban, miközben mohon szívtam magamba Kyuhyun éltető vérét.

Minél többet ittam annál mohóbb lettem. Egyre több és több kellett. Agyam elsötétül, képtelen voltam gondolkozni. Csak a vér volt az, amire gondolni tudtam, és, hogy meg kell szereznem magamnak mindet, az utolsó cseppig.

- Nicole… - mondta bágyadtan, de nem reagáltam. Nem voltam rá képes. A vér édes íze, s érzéki suttogása, valahogy hívogatóbb volt. – Nicole, kezdd ez kicsit sok lenni… - mondta halkan.

Hallottam a hangját, felfogtam szavait, de agyaraim nem akarták elengedni a karját.

- Hallod Nicole? – kérdezte fáradtan, majd éreztem, ahogy teste zuhanni kezd a föld felé.

Agyaraim hirtelen elengedték a karját, s rémülten néztem, ahogy erőtlenül térdre rogy, majd a földre támaszkodik. A fejéhez kapott, miközben mély levegőket vett.

- Kyuhyun… - remegett a hangom. – Ne haragudj. – térdeltem le előtte, mire rám nézett s elmosolyodott.

- Milyen volt?

Elpirultam, s elfordítottam a fejem. Vére még mindig ott piroslott ajkaimon.

- Milyen lett volna? Jó volt.

- Tényleg? – kérdezte, majd kezét az arcomra tette és maga felé fordította. Szégyenkezve néztem a szemeibe mielőtt ajkai az enyémekhez tapadtak volna.

- Hm. – húzódott el, majd a szemeimbe nézett. – Nekem nem ízlik. – mosolygott gonoszan.

Kínosan éreztem magam.

- Visszamegyek. – álltam fel, majd sietősen elindultam a kis faház felé, mire Kyuhyun utánam kiáltott.

- Hé, Nic! – lepetten fordultam vissza, miközben azon gondolkoztam, hogy honnan jött hirtelen ez a becézés. – Szeretlek. – mosolygott, majd lassan hátat fordított.

Akaratlanul elmosolyodtam, majd visszafordultam s tovább haladtam a kis faház felé.

- Én is. – suttogtam magam elé.

Stay here Tonight 40.rész - A szörnyeteg

40.rész

A szörnyeteg 

♦ Abby ♦

Egy vámpírvadász leáldozóban lenne?

Testem erőtlenül hullik a kemény fapadlózatnak, az engem körül ölelő lángcsóvák perzselik a bőröm. Erőtlen voltam, testem gyenge elmémmel együtt.

Tanúi lehetünk egy vadász bukásának.

Mi történik velem?

Tarts, ki mindjárt ott vagyok! 

Harc már lassan véget ért, Joon teste erőtlenül rogyott a földre miközben farkasom dühösen liheget arcába. Azt hinné az ember őt képtelenség megfékezni de Sungmin-ban oly erő lakozik, ami képes erre. Ennek ellenére Én, kis porszem voltam hozzá képest. Önfejű, semmivel sem törődő hülye liba és talán ennek köszönhettem a hanyatlásomat. Ezért kerültem mélypontra, mert nem láttam a saját nagyképűségemtől.

- Gyere. – suttogta valaki lágy hangon majd karjaiba vett.

- Szánalmas vagyok igaz? – mosolyodtam el fájdalmasan.

- Most olyan helyre viszlek, ahol senki sem bánthat. – suttogta. Elmosolyodtam, lehunytam pilláimat. A hangok összemosódtak végül az erős zajok elhalkultak és helyette kellemes madárcsicsergés vette át a helyét. Lassan kinyitottam a szemem miközben Sungmin leültetett a padra.

- Hova hoztál? – pillantottam fel rá. A szemembe sütő napfénytől nem láttam arcát.

- Olyan helyre ahol nem érhet hozzád senki. – mondta.

- Joon…

- Ne is törődj vele!

- Én… Sajnálom. – hajtottam le a fejemet. Csalódott voltam, de még mindig képtelen voltam elfogadni a gyengeségemet. Gyenge voltam már az elejétől kezdve, egy bukott vámpírvadász így van ez megírva csak én voltam képtelen bevallani magamnak.

- Mit sajnálsz?

- Nem tudtam segíteni és már az elején elbuktam. – szüntelenül bámultam a kezeimet.

- Egyáltalán nem tehetsz róla, hogy van ez a betegséged!

- Akit senkise tud megnevezni! – csattantam fel.

- Attól, hogy itt sírsz semmi sem lesz jobb! Szedd már össze magad azt, Istenit és mutasd meg ki vagy! – fordított szembe magával, szavai pedig hideg zuhanyként értek, de igaza volt. – Hány vadász mondhatja el magáról, hogy a nevét sikítják a vámpírok haláluk utolsó perceiben? – mosolyodott el. 

- Köszönöm. – mosolyodtam el.

- Térj észhez, mert nem leszünk jobban! – mondta komolyan mire arcomat látva elmosolyodott. – Amúgy is nem egy hiszti gépbe szerettem bele! – hirtelen fülig vörösödtem, amit eddig sosem tapasztaltam. Szívem pedig hevesen kezdett verni és azok a bizonyos pillangók szorgoskodni kezdtek. 

Tényleg szeretne?

- Igen! – válaszolta meg a magamban feltett kérdésemet.

Francba!

Felpattantam és menekülni akartam, de elkapta a karomat végül az ölemben kötöttem ki farkasszemet nézve vele. Ez egy kicsit ironikus, hogy farkas szemet nézzek a farkasommal.

- Szóval Abby a mindenhatót is zavarba lehet hozni? – húzódtak ajkai huncut félmosolyra. – Most már a gondolataidat sem tudod elrejteni előlem. – szemei számra tévedtek majd lassan közelítetni kezdtek felém. Szemim kikerekedtek mikor ajkai az enyémekhez értek egy pillanat múlva már testem puha párnák között landol elválva az édes mámorító ajkaktól. Értetlenül pislogtam rá majd néztem körbe.

Égen járó bűn bele szeretni a társadba!

Tudom, hogy élvezed minden percét. – párosult huncut félmosoly gondolta mellé.

- Hol vagyok? – kérdeztem ijedten miután felfedeztem a helyett.

 - A szobádba! – szállt le rólam. Most, hogy mondja…

Te is tudod, hogy kell elrontani a pillantott. – morogtam.

- Hidd el nekem is nehezemre esett vissza jönni, de vissza kellett jönnünk! – tette a megjegyzést a gondolatomra.

- Ne hallgasd a gondolataimat! – mondtam felháborodva. Azt hiszem meg kellene tanulnom kordában tartani a gondolataimat. Sungmin elég ügyesen képes kordában tartani őket, még egyszer sem hallottam őt.

- Akkor fékezd azokat!

- Chh..

- Mindjárt jövök, ide hívom Leeteuk-öt! – mire megkérdezhettem volna, hogy miért már el is tűnt. Felsóhajtottam majd visszadőltem az ágyra. A negatív gondolatok még mindig ott motoszkáltak a fejemben, de erősen elnyomtam őket, hogy Sungmin még tudomást sem szerezzen róla. Ezt, harcot magam kell, megvívjam a saját bensőmmel.

- Na, helyzet? – lépett be Leeteuk a szobába, őt követte Sungmin aki maga után becsukta azt, ajtót.

- Semmi. – mondtam mire Sungmin-tól szúrós pillantásokat kaptam. – Mit vársz, mit mondjak? – kérdeztem Sungmin-t felháborodva.

- Azt, amit kell tudnia, hiszen Ő vezető!

- Mi történt? – kérdezte mire a szoba némaságba burkolózott. Képtelen voltam még neki is felfedni, hogy igen is már nem olyan vagyok, mint régen. De valójában mi történt velem? Elnyomtam volna a valódi énemet?

Szólalj már meg! – üvöltötte a fejemben Sungmin.

Gyerünk! – üvöltötte újra, amitől fejem majd szét akart robbanni.

Mi lesz már?

Félsz?

- Fogd már be! – csattantam fel dühösen. Felálltam ültő helyemből és dühös pillantásokat vetettem Sungmin felé. Leeteuk elhűlve nézett minket.

Na, ez  az  Abby akit ismerek! Gyerünk, már nem sok kell!

- Miért nem tudod befogni végre? – kérdeztem dühösen, miközben hangja folyamatosan vízhangzott a fejemben.

Célom, hogy Leeteuk-nek te magad mond el, amit el kell!

- Mégis… - akadt el és ide-oda kapkodta fejét köztem és Sungmin között értetlenül. – Csak nem?

- De. – válaszolta Sungmin miközben egy gonosz mosoly húzódott ajakaira.

Tudsz róla, hogy ez övön aluli volt? –kérdeztem, mélyen szemeibe nézve.

Nyugi csak rávezetni akartam! Majd este kiengesztellek! – jelent meg egy huncut fél mosoly az arcán.

Maradsz távol te perverz disznó!

Sungmin halkan elnevette magát. Leeteuk pedig egy enyhe transzba esett és mereven bámult maga elé.

Szerintem sokkot kapott hívjunk valakit? – kérdeztem Sungmin-t, miközben Leeteuk-öt néztem.

- És miért nem hangosan kérdezed meg? – tette karba a kezeit maga előtt. – Már fáj a fejem tőled..

- Bocs már. – néztem ré lenézően.

- Szóval.. –szólalt meg hosszas csönd után Leeteuk. Ijedtemen kaptam a szívemre a kezeimet. – Azt akarjátok nekem beadni, hogy tudtok kommunikálni egymással úgy, hogy csak ti halljátok? Az lehetetlen. – kezdett el nevetni kínjában. Sungmin-nel értetlenül néztünk össze.

- Szerinted ilyet kitalálnánk? – kérdezte Sungmin.

- Nem azt, mondom de Abby esetében ez lehetetlen. – pillantott rám majd tovább vigyorgott magában. Szúrós szemekkel néztem rá.

- Most komolyan ilyen szerencsétlennek hiszel? – háborodtam fel.

- Nem erről van szó! Sungmin és Te egy nagy ellentétek vagytok, ami miatt végképp nem jöhet létre a lelkek közti kapcsolat, ha csak… - akadt el mire rám pillantott bennem pedig a vér is megfagyott.

RÁJÖTT!! – üvöltöm, mire Sungmin arca megrándul.

Fejezd be! - szólt rám.

- Ha csak? – nyeltem egy nagyot.

- Nem az biztos nem, Sungmin-nak ennél jobb ízlése van. – legyintett le, állam pedig a padlót súrolta.

- Te vén szamár, nehogy ez legyen az utolsó napod! – néztem rá dühösen. Nyelt egy nagyot majd inkább elpillantott más felé.

- Honnan veszed, hogy nem az esetem? – kérdezte sejtelmesen Sungmin. Az ütő megállt bennem újra, ez most direkt csinálja velem.

Kuss legyen!– néztem rá szúrós szemekkel.

- Mi? – lepődött meg Leeteuk.

- Csak viccelek öreg! – csapta háton a leadert, mire az felköhögött. Megkönnyebbülve fújtam ki a bent tartott levegőt. – Mihez kezdjünk most? – kérdezte Sungmin. Jól csinálod, válts témát még a végén a szerelmi életünkről kellene vele beszélnünk, ami valljuk, be egyikünk számára sem lenne kellemes. Eleve meg sem kellett volna történnie. Mikor és hogyan jutottunk el idáig?

Ha járt volna a szája itt helyben nyírtam volna ki.

- Mivel Abby-t legyengíti a betegsége és az előző kis balesetéből sem épült fel rendesen elég nagy veszélyben van, mivel gyenge harcolni sem tud. Először is fel kellene épülni és közben fokozatosan edzenie magát. Nem pihenthetünk, mert Drakula bármikor lecsaphat ránk és szükségünk van rád Abby. Igazából az új kepeségeteket nektek kell kitapasztalnotok, fura, mert ez nagyon ritka így segíteni sem tudok. Nektek kell kordában tartanotok, mert másképp bele őrültök. – magyarázta mi pedig mintha értettük volna bólogattunk.

- Hallottad?! – nézett rám Sungmin.

- Vettem a célzás. – mondtam fintorogva.

Leeteuk elindult az ajtó felé, jobbnak látta, ha távozik úgy sem nagyon tudott volna már semmit hozzá fűzni. Szerintem a veszekedésünkre sem volt kíváncsi.

– Kyuhyun merre van? – fordult vissza az ajtóban. Arcomra kiült a rémület, most még is mit kellene felelnem?

- Nem tudjuk. – válaszoltuk szinte egyszerre Sungmin-nal.

- Nem hiszem el az a kölyök állandóan csak a bajt hozza a fejünkre! – morogta majd bevágta maga után az ajtót és távozott.  Úgy látszik  semmit sem sejt a mai  történtekből, talán egy ideig jobb is így ha nem derül ki, hogy egy vámpír társaságában tölti az  idejét. A szobában néma csönd telepedett ránk és mindketten elmerültünk a gondolatainkban, mindketten tudtuk mi lenne a vége.

- Mi van, ha megtörtént a bevésődés? – fordultam ijedten Sungmin felé.

- Akkor nem tehetünk semmit! – sóhajtott csalódottan.

Borús napra ébert az erdő. Az kis napsugár, ami lombok között szokott beszűrődni életet adva az erdőnek most eltűnt helyette komor szürkület váltotta át. Egy hét alatt lassacskán, ugyan de az erőm is kezdett visszatérni az önbizalmammal együtt, aminek örültem. Kyuhyun-t csak akkor láttuk, ha muszáj volt, lányt pedig fogalmunk nincs hova rejtette el.  Nem kérdeztük pedig millió kérdést tudunk volna feltenni neki, az sem igazán értem, hogy Leeteuk-nek hogyan magyarázta ki magát. Jó lenne tudni, merre van a lány, lenne, hozzá pár válaszra váró kérdésem. Még most is elképzelhetetlennek tűnik, hogy Ő is közéjük tartozik, pedig kezdtem azt hinni megjön az esze és életemet kockáztatva akartam neki segíteni, és most úgy érzem mintha hátba szúrtak volna.

Felsóhajtottam, majd az erdőt kezdtem szemlélni. Ma minden az átlagosnál is nyugodtabb volt, madarak csicsergése is csak a távolban hallatszódott. Csend volt, az átlagembert megnyugtatta volna, de engem megrémített.

Vihar előtti csend.

Avval próbáltam nyugtatni magam, hogy az elmúlt eseményei miatt érzek minden furcsábbnak, csoda lett volna, ha nem. Lehunytam pilláimat, és egy hatalmasat szippantottam a friss levegőből. Nyakamnál fogva kezdett el valaki erősen taszítani hátra, míg nem a hátam neki nem csapódott a falnak. Fájdalmas nyögés tört fel belőlem. pillanatok múlva lábaim mér a levegőben lógtak. Ahogy nyakamnál fogva erősen szegezett a falnak, kezdett elfogyni a levegőm. Lassan kinyitottam a szemem és szívem majdnem megállt a rémülettől.

- Mi van a nagy mindenható Abby, megijedt? – kérdezte gúnyosan.

- Nem vagyok mindenható. – nyögtem.

- Pedig szereted tenni az arcodat! – mondta, miközben arcomat képlelete. – Nem is tudom, hogy hogyan is végezzek veled. – elgondolkodva kémlelete arcomat.  – Fájdalmas legyen, vagy esetleg kegyelmezzek meg? – kérdezte magától, mert szinte biztos, hogy engem, nem állit válasz lehetőség elé.

S-se-egíts! – próbáltam segítséget kérni Sungmin-tól. De messze volt tőlem, képtelenség lenne, ha meghallaná.

Itt van Joon! – üvöltöm és reménykedem benne, hogy meghallja.

- Ohh, nincs itt a kutyulid, hogy megmentsen! – húzódott gonosz fél mosoly az ajkaira. Szemei égtek a dühtől, és már alig várta, hogy porig alázzon.

- Nem e?! – rántotta valaki el, ami miatt elengedte a nyakamat én pedig tehetetlenül zuhantam a földre. Levegő után kapkodva próbáltam minden erőmet összeszedni és felállni. Egy kéz szorított magához hirtelen és mire észbe kaptam már egy teljesen idegen helyen voltam. Az erdő belsejében kilométerekre a faháztól. Rémülten pillantottam fel Sungminra.

- Mit művelsz? – kérdeztem, értetlenül.

- Megvédelek! – eltolt magától, egy lépést hátrább lépet, hogy távolabb kerüljön tőlem.

- Nem teheted! – indultam meg felé, de mire oda értem hozzá eltűnt. Rémültem kaptam ide–oda a fejemet, reménykedve, hogy felbukkan az egyik fa mögött, de nem így lett. Ha Joon elméje elborul mindenkit képes megölni, még Őt is hiába hiszi magáról, hogy legyőzhetetlen. Ez nem igaz.

- Te idióta! – üvöltöttem teli torokból és egy ismeretlen érzés kerített hatalmába. Fájt, mart, égetett belülről, egyszerűen úgy éreztem itt fogok belehalni a tudatba, hogy soha többet nem láthatom. Én pedig tehetetlenül ülők az erdő közepén várva, hogy visszatérjen. Képtelen lennék hagyni. Végül lábaimnak megálljt tudtam parancsolni, könnyeimet letörölve próbáltam lenyugtatni háborgó szívem. Egy pillanatra körbe néztem, hogy felmérjem a terepet, amelyet ugyan ismertem mivel néhányszor jártunk erre, de akkor is csak épp, hogy átrohantunk ezen a részen, mikor egy vámpírt üldöztünk.

Mit tegyek? Kétségbe voltam esve, és elmémmel képtelen voltam reálisan gondolkodni.

Lehunytam a szemem és egyedül az érzékeimre támaszkodhattam. Ha Joon-t érzékelni tudom, akkor képes leszek vissza találni.

Pár perces próbálkozás után, még mindig nem érzékeltem semmit. Pedig kellene. Ennyire távol kerültem volna. Körbe forogtam, miközben Északi irányt kerestem, de teljesen meg voltam zavarodva, hogy merre melyik irány van. Hiába mormoltam az iskolában tanított kis versikét ettől csak még jobban összezavarodtam, igazából túlzaklatott volna ahhoz, hogy értelmesen gondolkodjak. Nem érdekelt, már nem. A megérzéseimre kell hagyatkoznom, ha meg sem próbálok, visszajutni bele fogok örülni abba a tudatba, hogy képes voltam tehetetlenül ülni. Száznyolcvan fokos fordulatot vettem és futásnak eredtem, a megérzéseimet követtem más lehetőségem nem volt. Futottam, ami erőmből telt, nem érdekelt, hogy tüdőmet kiköpöm, ha mire meg is fulladok, de el fogok jutni a célomig. Távolból farkas üvöltést hallottam, ami megállásra késztetett, térdemre támaszkodva kapkodtam levegő után.

Megtalállak! – suttogtam a fejemben, reménykedve, hogy Sungmin is meghallja.

Bemérve a hang irányát, irányt változtattam. Éreztem, hogy helyes úton haladok. Az újabb üvöltés ketté szelte az egész erdő megállásra késztetve engem. Éreztem, ahogy az időm folytán volt. Újra futtásnak eredtem, mígnem meg nem pillantottam a távolban a faházunk hátsó részét. De a látvány, amely abban a pillanatban elém tárult talán örökre elmémbe vésődőt.

Mindezt egyedül vitte véghez?

Tűz tombolt a faház körül és az erdő már lassan porig égett. Tetemek, a saját testvéreim tetemei hevertek vérbe fagyva mindenhol. Torkom összeszorult és nagy erőt kellet vennem magamon, hogy visszafojtsam a sírást. Végül akaratlanul is elindultam a ház felé, a hátsó bejáratott céloztam meg, mert a ház oldalán előre jutni képtelenség volt tűztől. Az ajtóhoz érve hisztérikusan tapasztaltam, hogy be van zárva, ráadásul belülről. Egy részen üveg volt így rá húztam a könyökömre a pulóverem ujját és pertörtem az üveget. Benyúltam és elfordítottam a kulcsot, hátra csaptam az ajtót miközben körül néztem. Átrohantam a házon, mikor beleütköztem valakibe, aki olyan erővel jött nekem, hogy hátra estem.

- Abby?! – kérdezte meglepődve.

- Kibum? – pislogtam rá lepetten. – Te? – kérdeztem.

- Ezt kellene eljuttatnom Sungminnak! – mutatta a kezében lévő fecskendőt. Arca megviselt volt, zavarodott arca vér borította, némi piszokkal keverve.

- Az mi? –álltam fel.

- Nincs időnk kérdésekre! Ez biztosan kiüti őt!

- Mit kellene tennem?

- Semmit, megoldom!

- Nem, majd Én! Rám úgy sem számítanak!

- Rendben! A nyakát célozd! – mondta mire kikaptam a kezéből a fecskendőt és nagy léptekkel indultam meg a bejárati ajtó felé. Véres csata tárult szemeim el, mikor kinyitottam az ajtót. Sungmin és Joon már csak ők harcoltak a többiek tehetetlenül nézték a lángok mögül.  Képtelennek voltak át történi a lángok között.

Foglald le! – utasítottam Sungmint, mintsem törődve az őket körülölelő lángokkal vetettem bele magam.  Égetett, perzselte bőrömet, de a cél már közel volt. Lendítettem a karomat és erősen nyakába szúrtam a fecskendő végét. Magam sem tudtam mi ez, egyszerűen azt cselekedtem, amit kellett. Joon felüvöltött hirtelen felém fordult és avval a lendülettel pofán vágott, ami miatt a földre kerültem. Eleredt az orrom vére.

-  Te Hülye kurva! – üvöltötte dühösen. – Ez mégis mi? – tépte ki nyakából a fecskendőt. Még időmben sikerült bele nyomnom az összes benne lévő cuccot.  Bár fogalmam sincs milyen hatása lesz rá, meg egyáltalán mi is ez valójában. – Mi ez?! –üvöltötte újra teli torokból.

Joon teste megingott a kezében lévő fecskendő ki esett. Arca torzzá vált, mintha egyre gyengült volna.

- Láncoljátok meg! – kiabálta valaki a hátam mögül, mire Shindong és Siwon jelent meg hatalmas méretű láncokkal. A szert, amit beadtam neki, elgyengítette. Percről percre egyre gyengébb volt, de még így is próbált küzdeni végül sikeresen megláncolták majd elvonszolták. Kibum jött oda felsegíteni, miközben oda súgott nekem egy köszönömöt. Sungminra pillantottam, aki még mindig farkas alakban volt, szemei megteltek dühvel, aggodalommal vegyítve.

Sajnálom! – suttogtam, mintha evvel bármit is megoldanék.

Hátat fordítva nekem elment, maga után hagyva engem ki csak őt akarta védeni. Holtak sikolyai szelték át az erdőt, a tűz robogása mely elpusztította a fákat és mindent, ami fontos szerepe volt a természetben.

A szörnyetegnek köszönhetően farkas nemzedékek lelték halálukat ezen a földön. Elvesztettük a barátainkat, a testvéreinket egy beteg vámpír miatt, aki képtelen uralkodni az érzésein.

Egy szörnyeteg, akinek pokolban a helye és oda fogom juttatni…

Stay here Tonight 39.rész - A vér szaga

39. rész

A vér szaga

♦Nicole♦

Arra ébredtem, hogy iszonyatosan fáj a fejem. Még mielőtt kinyitottam volna a szemeimet, a fejemhez nyúltam.

- Mi a fene történt? – motyogtam fájdalmasan, majd kinyitottam a szemeimet, és körbe néztem.

Lassan felültem, majd a nyakamhoz kaptam, de a seb, amit kerestem, nem volt sehol.

- Álmodtam volna? – tűnődtem.

Mikor felkeltem az ágyról, hirtelen megszédültem, és idegesítő hangok visszahangzottak a fejemben. Megtorpantam, majd a falnak támaszkodtam, és próbáltam összeszedni magam. A látásom néha elhomályosodott, néha meg élesebb volt, mint egy sasé.

- Mi történik velem?! – kiabáltam, miközben a fejemet fogtam.

- Hát felébredtél. – csapta hátra Joon az ajtómat. – Három nap után már igazán illő volt.

- Három nap? – kaptam fel a fejem.

„Három nap múlva elmegyek érted.” – visszhangzottak Kyuhyun szavai a fejemben.

- Mit műveltél velem?! – fordultam Joon felé idegesen.

Mikor ránéztem végig futott a hideg a hátamon.

- Válaszolj!

- Hozzátok. – mondta Joon, mire Mir egy félholtra vert fiút ráncigált be a szobába, majd ellökte magától, az meg erőtlenül hullt a földre.

- Mégis mit műveltetek vele?! – mentem oda hozzá, majd letérdeltem mellé.

Szegény srác, vérben ázott és már csak egy hajszál választotta el a haláltól. 

És akkor olyat éreztem, amit addig még soha. Éreztem, a vér illatát. Kívántam. Nem tudtam levenni a tekintetem a vérről, ami végigfolyt a fején, és belepte a ruháit. A hangok sikítani kezdtek a fejemben, és egyre jobban kínoztak. Felugrottam a földről, majd a szoba legtávolabbi pontjába hátráltam és a fejemet fogtam.

- Mit tettél velem? – kérdezte kínok között.

- Ha nem eszel, meghalsz. – jelentette ki.

- Egy seggfej vagy. – sóhajtott Mir, majd az ajtó felé fordult. – Most boldog vagy? – nézett Joon-ra megvetően, majd kisétált az ajtón.

- Nem lehet… - remegett a hangom. – Én nem akartam ezt! – kiabáltam, miközben Joon-ra néztem mérgesen.

- Dehogynem. Pont ezt akartad. Tudod, amikor még szerettél. – lett egyre ijesztőbb a tekintete.

Hátamat a falnak döntve, csúsztam le a földig, majd próbáltam nem a vérző fiúra nézni, miközben az egész testem remegett a vágytól és a kíntól.

- Vidd ki innen. – könyörögtem.

Joon odasétált a fiúhoz, majd a nyakánál fogva felemelte. Rémisztő látvány volt, ahogy kezei közt egy már majdnem élettelen test tehetetlen lóg.

- Szörnyeteg… - suttogtam, mire keze meglendült, és a fiú mellettem a falnak csapódott, majd tehetetlenül esett a földre, hosszú vércsíkot hagyva maga után a falon. Rémülten néztem a fiúra, aki meg se tudott mozdulni.

- Miért csinálod ezt?! – néztem Joon-ra.

- Nem hagyom, hogy meghalj. – morogta az orra alatt, majd hirtelen a fiú előtt termett, fogait pedig a fiú nyakába mélyesztette.

- Mit művelsz?! – kiabáltam.

A fiú sikítani próbált, de egy hang se jött ki a torkán, végül pedig teljesen kiszállt belőle az élet. Nyakát teljesen szétmarcangolták, és egy hatalmas vértócsa keletkezett körülötte. Joon lassan felállt, majd felém fordult. Szájából folyt a vér, szemei pedig vérvörösen izzottak. Elfordultam tőle, majd újra a fejemhez kaptam. Túl sok volt a vér. Nem bírtam elviselni, nem bírtam neki ellenállni.

- Gyere. – rántott fel a karomnál fogva a földről, majd magához szorított, ajkait pedig az enyémekre tapasztotta. A vér, ami a száján piroslott, átkerült az enyémre, én meg élvezettel tettem magamévá. Egy csepp elég volt és teljesen kifordultam önmagamból. A vad csók után, a fiú nyaka volt a következő. Mire észbe kaphattam volna, már agyaraim a nyakába fúródtak és élvezettel szívtam magamba a halott fiú vérét. Szemeim vörösen kezdtek izzani, és az idegesítő hangok a fejemben elhallgattak. Lassan elengedtem a fiút a karjaim közül, mire az úgy hullott a földre, mint egy rongybaba.

- Mi.. miért? – dadogtam, majd a számhoz nyúltam, és mikor a kezemre néztem láttam, hogy vér folyik végig rajta.

Aztán hirtelen kiabálások zaja hallatszott a nappaliból. Törések zúzások zaja, mire Joon kirohant a szobából. Hallottam, ahogy az ablakom betörik, majd apró szilánkjai a földre hullnak. Rémülten fordultam a hang irányába, és láttam, ahogy Kyuhyun áll a szilánkok között, rémült tekintettel.

- Kyuhyun… én… - lett könnyes a szemem és kezdett remegni az egész testem.

- Joon. – nézett mérgesen maga elé.

- Várj! – nyúltam felé, de egyik pillanatról a másikra eltűnt. – Kyuhyun…

Felálltam, majd kirohantam a szobámból, de megtorpantam, amikor előttem a falnak vágódott az egyik szék. Véres harc zajlott a szemeim előtt, én meg rémülten kapkodtam a tekintetemet.

- Abby! – kiabáltam mikor megláttam őt Seungho-val harcolni.

- Te meg…? – nézett rám kiábrándulva, mire a számhoz kaptam.

Vér borított mindenhol. Most már biztos ő is rájött.

- Vigyázz! – kiáltottam mikor megláttam, hogy elbambult és Seungho közelít felé.

Seungho felé kapta a fejét, de nem volt ereje megfékezni, ezért erőtlenül a földre rogyott. Épp elindultam felé, mikor egy hatalmas farkas termett előtte, védve őt, majd Seungho-nak ugrott. Odarohantam Abby-hez, majd felsegítettem a földről.

- Ugye nem? - nézett rám értetlenül.

- Kyuhyun! Kyuhyun, hol van? – kérdeztem rémülten.

Épp, hogy feltettem a kérdést, mikor az ablakot áttörve repült be Joon teste a házba utána pedig egy fekete farkas ugrott be. Joon ruhái össze voltak szaggatva és több helyen is vérzett. Tele volt sebekkel ennek ellenére, megállíthatatlan volt. Rögtön felállt, majd hatalmas lángokkal vette körbe a fekete farkast.

- Kyuhyun… - néztem keresztül a lángokon.

- Sungmin! – kiáltotta Abby, mire a másik farkas Joon-ra vetette magát. A lángok ugyan eltűntek, de sebeket hagytak maguk után.

- Kyuhyun, vidd el innen! – lökött el magától Abby, mire lepetten néztem rá.

- Hé, és veled mi lesz? – kérdeztem, majd éreztem, ahogy két kar körém fonódik, a táj pedig összemosódott körülöttünk. Becsuktam a szememet, majd mikor a harc zaja lassan elhalkult, kinyitottam a szemem. Egy egyszerű kis faház közepén találtam magam.

- Mi ez a hely? – kérdeztem, majd Kyuhyun karjai lassan elengedtek.

Megfordultam, hogy ránézzek, mire ő hátrébb lépett.

- Sajnálom… - remegett a hangom, és bocsánatért könyörögtem egy olyan dolog miatt, amit nem is én tettem.

Karján és vállán sebek díszelegtek.

- Kyuhyun… - nyúltam felé, hogy jobban szemügyre vegyem, de hátrébb lépett, hogy ne érhessen el.

Megtorpantam és kétségbeesetten néztem rá.

- Miért csinálod ezt? – lett könnyes a szemem.

Vége. Itt a vége az egésznek. Vámpír lettem. Joon elintézte, hogy ne lehessek vele. Ennyi volt… Véget ért mielőtt elkezdődhetett volna.

- Sajnálom. – folytak végig a könnyek az arcomon. – Sajnálom, hogy így alakultak a dolgok. Azt hittem, hogy miután elmegyek veled, végre boldog lehetek, de… - töröltem le a vért az arcomról. – Nem így alakult. Megértettem. – néztem rá. – Nem akarsz látni többé. Nem lehet. De tudod… - vettem nagy levegőt miközben megállíthatatlanul potyogtak a könnyeim. – Felejtsd el. Sajnálok mindent. – fordultam el, majd kezdtem törölgetni a könnyeimet.

Felkészültem a búcsúra. Még mielőtt kimondhattam volna az érzéseimet, Joon tönkre tett mindent. Nem tudok elmenekülni tőle. Nem lehetek boldog…

- Csak ígérd meg, hogy nem mész vissza hozzá. – mondta Kyuhyun mire lepetten kaptam fel a fejem.

Mögém állt, majd óvatosan átölelt, homlokát pedig a vállamra hajtotta.

- Maradj velem.

- Kyuhyun… - néztem rá, mire felemelte fejét és rám nézett.

- Kérlek. – nézett mélyen a szemeimbe.

Szembefordultam vele, majd kezem óvatosan az arcára tettem, mire behunyta szemeit.

Szavai fájdalmasak voltak és egyszerre gyönyörűek. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű, hogy mivel jár az, amit most teszünk, de vállaltunk minden kockázatot. Mindent kockára tettünk egymásért.

Magához ölelt, majd lágy csókot lehelt véres ajkaimra, amikor nem láthatta, se vámpír, se vérfarkas.