Stay here Tonight 40.rész - A szörnyeteg

40.rész

A szörnyeteg 

♦ Abby ♦

Egy vámpírvadász leáldozóban lenne?

Testem erőtlenül hullik a kemény fapadlózatnak, az engem körül ölelő lángcsóvák perzselik a bőröm. Erőtlen voltam, testem gyenge elmémmel együtt.

Tanúi lehetünk egy vadász bukásának.

Mi történik velem?

Tarts, ki mindjárt ott vagyok! 

Harc már lassan véget ért, Joon teste erőtlenül rogyott a földre miközben farkasom dühösen liheget arcába. Azt hinné az ember őt képtelenség megfékezni de Sungmin-ban oly erő lakozik, ami képes erre. Ennek ellenére Én, kis porszem voltam hozzá képest. Önfejű, semmivel sem törődő hülye liba és talán ennek köszönhettem a hanyatlásomat. Ezért kerültem mélypontra, mert nem láttam a saját nagyképűségemtől.

- Gyere. – suttogta valaki lágy hangon majd karjaiba vett.

- Szánalmas vagyok igaz? – mosolyodtam el fájdalmasan.

- Most olyan helyre viszlek, ahol senki sem bánthat. – suttogta. Elmosolyodtam, lehunytam pilláimat. A hangok összemosódtak végül az erős zajok elhalkultak és helyette kellemes madárcsicsergés vette át a helyét. Lassan kinyitottam a szemem miközben Sungmin leültetett a padra.

- Hova hoztál? – pillantottam fel rá. A szemembe sütő napfénytől nem láttam arcát.

- Olyan helyre ahol nem érhet hozzád senki. – mondta.

- Joon…

- Ne is törődj vele!

- Én… Sajnálom. – hajtottam le a fejemet. Csalódott voltam, de még mindig képtelen voltam elfogadni a gyengeségemet. Gyenge voltam már az elejétől kezdve, egy bukott vámpírvadász így van ez megírva csak én voltam képtelen bevallani magamnak.

- Mit sajnálsz?

- Nem tudtam segíteni és már az elején elbuktam. – szüntelenül bámultam a kezeimet.

- Egyáltalán nem tehetsz róla, hogy van ez a betegséged!

- Akit senkise tud megnevezni! – csattantam fel.

- Attól, hogy itt sírsz semmi sem lesz jobb! Szedd már össze magad azt, Istenit és mutasd meg ki vagy! – fordított szembe magával, szavai pedig hideg zuhanyként értek, de igaza volt. – Hány vadász mondhatja el magáról, hogy a nevét sikítják a vámpírok haláluk utolsó perceiben? – mosolyodott el. 

- Köszönöm. – mosolyodtam el.

- Térj észhez, mert nem leszünk jobban! – mondta komolyan mire arcomat látva elmosolyodott. – Amúgy is nem egy hiszti gépbe szerettem bele! – hirtelen fülig vörösödtem, amit eddig sosem tapasztaltam. Szívem pedig hevesen kezdett verni és azok a bizonyos pillangók szorgoskodni kezdtek. 

Tényleg szeretne?

- Igen! – válaszolta meg a magamban feltett kérdésemet.

Francba!

Felpattantam és menekülni akartam, de elkapta a karomat végül az ölemben kötöttem ki farkasszemet nézve vele. Ez egy kicsit ironikus, hogy farkas szemet nézzek a farkasommal.

- Szóval Abby a mindenhatót is zavarba lehet hozni? – húzódtak ajkai huncut félmosolyra. – Most már a gondolataidat sem tudod elrejteni előlem. – szemei számra tévedtek majd lassan közelítetni kezdtek felém. Szemim kikerekedtek mikor ajkai az enyémekhez értek egy pillanat múlva már testem puha párnák között landol elválva az édes mámorító ajkaktól. Értetlenül pislogtam rá majd néztem körbe.

Égen járó bűn bele szeretni a társadba!

Tudom, hogy élvezed minden percét. – párosult huncut félmosoly gondolta mellé.

- Hol vagyok? – kérdeztem ijedten miután felfedeztem a helyett.

 - A szobádba! – szállt le rólam. Most, hogy mondja…

Te is tudod, hogy kell elrontani a pillantott. – morogtam.

- Hidd el nekem is nehezemre esett vissza jönni, de vissza kellett jönnünk! – tette a megjegyzést a gondolatomra.

- Ne hallgasd a gondolataimat! – mondtam felháborodva. Azt hiszem meg kellene tanulnom kordában tartani a gondolataimat. Sungmin elég ügyesen képes kordában tartani őket, még egyszer sem hallottam őt.

- Akkor fékezd azokat!

- Chh..

- Mindjárt jövök, ide hívom Leeteuk-öt! – mire megkérdezhettem volna, hogy miért már el is tűnt. Felsóhajtottam majd visszadőltem az ágyra. A negatív gondolatok még mindig ott motoszkáltak a fejemben, de erősen elnyomtam őket, hogy Sungmin még tudomást sem szerezzen róla. Ezt, harcot magam kell, megvívjam a saját bensőmmel.

- Na, helyzet? – lépett be Leeteuk a szobába, őt követte Sungmin aki maga után becsukta azt, ajtót.

- Semmi. – mondtam mire Sungmin-tól szúrós pillantásokat kaptam. – Mit vársz, mit mondjak? – kérdeztem Sungmin-t felháborodva.

- Azt, amit kell tudnia, hiszen Ő vezető!

- Mi történt? – kérdezte mire a szoba némaságba burkolózott. Képtelen voltam még neki is felfedni, hogy igen is már nem olyan vagyok, mint régen. De valójában mi történt velem? Elnyomtam volna a valódi énemet?

Szólalj már meg! – üvöltötte a fejemben Sungmin.

Gyerünk! – üvöltötte újra, amitől fejem majd szét akart robbanni.

Mi lesz már?

Félsz?

- Fogd már be! – csattantam fel dühösen. Felálltam ültő helyemből és dühös pillantásokat vetettem Sungmin felé. Leeteuk elhűlve nézett minket.

Na, ez  az  Abby akit ismerek! Gyerünk, már nem sok kell!

- Miért nem tudod befogni végre? – kérdeztem dühösen, miközben hangja folyamatosan vízhangzott a fejemben.

Célom, hogy Leeteuk-nek te magad mond el, amit el kell!

- Mégis… - akadt el és ide-oda kapkodta fejét köztem és Sungmin között értetlenül. – Csak nem?

- De. – válaszolta Sungmin miközben egy gonosz mosoly húzódott ajakaira.

Tudsz róla, hogy ez övön aluli volt? –kérdeztem, mélyen szemeibe nézve.

Nyugi csak rávezetni akartam! Majd este kiengesztellek! – jelent meg egy huncut fél mosoly az arcán.

Maradsz távol te perverz disznó!

Sungmin halkan elnevette magát. Leeteuk pedig egy enyhe transzba esett és mereven bámult maga elé.

Szerintem sokkot kapott hívjunk valakit? – kérdeztem Sungmin-t, miközben Leeteuk-öt néztem.

- És miért nem hangosan kérdezed meg? – tette karba a kezeit maga előtt. – Már fáj a fejem tőled..

- Bocs már. – néztem ré lenézően.

- Szóval.. –szólalt meg hosszas csönd után Leeteuk. Ijedtemen kaptam a szívemre a kezeimet. – Azt akarjátok nekem beadni, hogy tudtok kommunikálni egymással úgy, hogy csak ti halljátok? Az lehetetlen. – kezdett el nevetni kínjában. Sungmin-nel értetlenül néztünk össze.

- Szerinted ilyet kitalálnánk? – kérdezte Sungmin.

- Nem azt, mondom de Abby esetében ez lehetetlen. – pillantott rám majd tovább vigyorgott magában. Szúrós szemekkel néztem rá.

- Most komolyan ilyen szerencsétlennek hiszel? – háborodtam fel.

- Nem erről van szó! Sungmin és Te egy nagy ellentétek vagytok, ami miatt végképp nem jöhet létre a lelkek közti kapcsolat, ha csak… - akadt el mire rám pillantott bennem pedig a vér is megfagyott.

RÁJÖTT!! – üvöltöm, mire Sungmin arca megrándul.

Fejezd be! - szólt rám.

- Ha csak? – nyeltem egy nagyot.

- Nem az biztos nem, Sungmin-nak ennél jobb ízlése van. – legyintett le, állam pedig a padlót súrolta.

- Te vén szamár, nehogy ez legyen az utolsó napod! – néztem rá dühösen. Nyelt egy nagyot majd inkább elpillantott más felé.

- Honnan veszed, hogy nem az esetem? – kérdezte sejtelmesen Sungmin. Az ütő megállt bennem újra, ez most direkt csinálja velem.

Kuss legyen!– néztem rá szúrós szemekkel.

- Mi? – lepődött meg Leeteuk.

- Csak viccelek öreg! – csapta háton a leadert, mire az felköhögött. Megkönnyebbülve fújtam ki a bent tartott levegőt. – Mihez kezdjünk most? – kérdezte Sungmin. Jól csinálod, válts témát még a végén a szerelmi életünkről kellene vele beszélnünk, ami valljuk, be egyikünk számára sem lenne kellemes. Eleve meg sem kellett volna történnie. Mikor és hogyan jutottunk el idáig?

Ha járt volna a szája itt helyben nyírtam volna ki.

- Mivel Abby-t legyengíti a betegsége és az előző kis balesetéből sem épült fel rendesen elég nagy veszélyben van, mivel gyenge harcolni sem tud. Először is fel kellene épülni és közben fokozatosan edzenie magát. Nem pihenthetünk, mert Drakula bármikor lecsaphat ránk és szükségünk van rád Abby. Igazából az új kepeségeteket nektek kell kitapasztalnotok, fura, mert ez nagyon ritka így segíteni sem tudok. Nektek kell kordában tartanotok, mert másképp bele őrültök. – magyarázta mi pedig mintha értettük volna bólogattunk.

- Hallottad?! – nézett rám Sungmin.

- Vettem a célzás. – mondtam fintorogva.

Leeteuk elindult az ajtó felé, jobbnak látta, ha távozik úgy sem nagyon tudott volna már semmit hozzá fűzni. Szerintem a veszekedésünkre sem volt kíváncsi.

– Kyuhyun merre van? – fordult vissza az ajtóban. Arcomra kiült a rémület, most még is mit kellene felelnem?

- Nem tudjuk. – válaszoltuk szinte egyszerre Sungmin-nal.

- Nem hiszem el az a kölyök állandóan csak a bajt hozza a fejünkre! – morogta majd bevágta maga után az ajtót és távozott.  Úgy látszik  semmit sem sejt a mai  történtekből, talán egy ideig jobb is így ha nem derül ki, hogy egy vámpír társaságában tölti az  idejét. A szobában néma csönd telepedett ránk és mindketten elmerültünk a gondolatainkban, mindketten tudtuk mi lenne a vége.

- Mi van, ha megtörtént a bevésődés? – fordultam ijedten Sungmin felé.

- Akkor nem tehetünk semmit! – sóhajtott csalódottan.

Borús napra ébert az erdő. Az kis napsugár, ami lombok között szokott beszűrődni életet adva az erdőnek most eltűnt helyette komor szürkület váltotta át. Egy hét alatt lassacskán, ugyan de az erőm is kezdett visszatérni az önbizalmammal együtt, aminek örültem. Kyuhyun-t csak akkor láttuk, ha muszáj volt, lányt pedig fogalmunk nincs hova rejtette el.  Nem kérdeztük pedig millió kérdést tudunk volna feltenni neki, az sem igazán értem, hogy Leeteuk-nek hogyan magyarázta ki magát. Jó lenne tudni, merre van a lány, lenne, hozzá pár válaszra váró kérdésem. Még most is elképzelhetetlennek tűnik, hogy Ő is közéjük tartozik, pedig kezdtem azt hinni megjön az esze és életemet kockáztatva akartam neki segíteni, és most úgy érzem mintha hátba szúrtak volna.

Felsóhajtottam, majd az erdőt kezdtem szemlélni. Ma minden az átlagosnál is nyugodtabb volt, madarak csicsergése is csak a távolban hallatszódott. Csend volt, az átlagembert megnyugtatta volna, de engem megrémített.

Vihar előtti csend.

Avval próbáltam nyugtatni magam, hogy az elmúlt eseményei miatt érzek minden furcsábbnak, csoda lett volna, ha nem. Lehunytam pilláimat, és egy hatalmasat szippantottam a friss levegőből. Nyakamnál fogva kezdett el valaki erősen taszítani hátra, míg nem a hátam neki nem csapódott a falnak. Fájdalmas nyögés tört fel belőlem. pillanatok múlva lábaim mér a levegőben lógtak. Ahogy nyakamnál fogva erősen szegezett a falnak, kezdett elfogyni a levegőm. Lassan kinyitottam a szemem és szívem majdnem megállt a rémülettől.

- Mi van a nagy mindenható Abby, megijedt? – kérdezte gúnyosan.

- Nem vagyok mindenható. – nyögtem.

- Pedig szereted tenni az arcodat! – mondta, miközben arcomat képlelete. – Nem is tudom, hogy hogyan is végezzek veled. – elgondolkodva kémlelete arcomat.  – Fájdalmas legyen, vagy esetleg kegyelmezzek meg? – kérdezte magától, mert szinte biztos, hogy engem, nem állit válasz lehetőség elé.

S-se-egíts! – próbáltam segítséget kérni Sungmin-tól. De messze volt tőlem, képtelenség lenne, ha meghallaná.

Itt van Joon! – üvöltöm és reménykedem benne, hogy meghallja.

- Ohh, nincs itt a kutyulid, hogy megmentsen! – húzódott gonosz fél mosoly az ajkaira. Szemei égtek a dühtől, és már alig várta, hogy porig alázzon.

- Nem e?! – rántotta valaki el, ami miatt elengedte a nyakamat én pedig tehetetlenül zuhantam a földre. Levegő után kapkodva próbáltam minden erőmet összeszedni és felállni. Egy kéz szorított magához hirtelen és mire észbe kaptam már egy teljesen idegen helyen voltam. Az erdő belsejében kilométerekre a faháztól. Rémülten pillantottam fel Sungminra.

- Mit művelsz? – kérdeztem, értetlenül.

- Megvédelek! – eltolt magától, egy lépést hátrább lépet, hogy távolabb kerüljön tőlem.

- Nem teheted! – indultam meg felé, de mire oda értem hozzá eltűnt. Rémültem kaptam ide–oda a fejemet, reménykedve, hogy felbukkan az egyik fa mögött, de nem így lett. Ha Joon elméje elborul mindenkit képes megölni, még Őt is hiába hiszi magáról, hogy legyőzhetetlen. Ez nem igaz.

- Te idióta! – üvöltöttem teli torokból és egy ismeretlen érzés kerített hatalmába. Fájt, mart, égetett belülről, egyszerűen úgy éreztem itt fogok belehalni a tudatba, hogy soha többet nem láthatom. Én pedig tehetetlenül ülők az erdő közepén várva, hogy visszatérjen. Képtelen lennék hagyni. Végül lábaimnak megálljt tudtam parancsolni, könnyeimet letörölve próbáltam lenyugtatni háborgó szívem. Egy pillanatra körbe néztem, hogy felmérjem a terepet, amelyet ugyan ismertem mivel néhányszor jártunk erre, de akkor is csak épp, hogy átrohantunk ezen a részen, mikor egy vámpírt üldöztünk.

Mit tegyek? Kétségbe voltam esve, és elmémmel képtelen voltam reálisan gondolkodni.

Lehunytam a szemem és egyedül az érzékeimre támaszkodhattam. Ha Joon-t érzékelni tudom, akkor képes leszek vissza találni.

Pár perces próbálkozás után, még mindig nem érzékeltem semmit. Pedig kellene. Ennyire távol kerültem volna. Körbe forogtam, miközben Északi irányt kerestem, de teljesen meg voltam zavarodva, hogy merre melyik irány van. Hiába mormoltam az iskolában tanított kis versikét ettől csak még jobban összezavarodtam, igazából túlzaklatott volna ahhoz, hogy értelmesen gondolkodjak. Nem érdekelt, már nem. A megérzéseimre kell hagyatkoznom, ha meg sem próbálok, visszajutni bele fogok örülni abba a tudatba, hogy képes voltam tehetetlenül ülni. Száznyolcvan fokos fordulatot vettem és futásnak eredtem, a megérzéseimet követtem más lehetőségem nem volt. Futottam, ami erőmből telt, nem érdekelt, hogy tüdőmet kiköpöm, ha mire meg is fulladok, de el fogok jutni a célomig. Távolból farkas üvöltést hallottam, ami megállásra késztetett, térdemre támaszkodva kapkodtam levegő után.

Megtalállak! – suttogtam a fejemben, reménykedve, hogy Sungmin is meghallja.

Bemérve a hang irányát, irányt változtattam. Éreztem, hogy helyes úton haladok. Az újabb üvöltés ketté szelte az egész erdő megállásra késztetve engem. Éreztem, ahogy az időm folytán volt. Újra futtásnak eredtem, mígnem meg nem pillantottam a távolban a faházunk hátsó részét. De a látvány, amely abban a pillanatban elém tárult talán örökre elmémbe vésődőt.

Mindezt egyedül vitte véghez?

Tűz tombolt a faház körül és az erdő már lassan porig égett. Tetemek, a saját testvéreim tetemei hevertek vérbe fagyva mindenhol. Torkom összeszorult és nagy erőt kellet vennem magamon, hogy visszafojtsam a sírást. Végül akaratlanul is elindultam a ház felé, a hátsó bejáratott céloztam meg, mert a ház oldalán előre jutni képtelenség volt tűztől. Az ajtóhoz érve hisztérikusan tapasztaltam, hogy be van zárva, ráadásul belülről. Egy részen üveg volt így rá húztam a könyökömre a pulóverem ujját és pertörtem az üveget. Benyúltam és elfordítottam a kulcsot, hátra csaptam az ajtót miközben körül néztem. Átrohantam a házon, mikor beleütköztem valakibe, aki olyan erővel jött nekem, hogy hátra estem.

- Abby?! – kérdezte meglepődve.

- Kibum? – pislogtam rá lepetten. – Te? – kérdeztem.

- Ezt kellene eljuttatnom Sungminnak! – mutatta a kezében lévő fecskendőt. Arca megviselt volt, zavarodott arca vér borította, némi piszokkal keverve.

- Az mi? –álltam fel.

- Nincs időnk kérdésekre! Ez biztosan kiüti őt!

- Mit kellene tennem?

- Semmit, megoldom!

- Nem, majd Én! Rám úgy sem számítanak!

- Rendben! A nyakát célozd! – mondta mire kikaptam a kezéből a fecskendőt és nagy léptekkel indultam meg a bejárati ajtó felé. Véres csata tárult szemeim el, mikor kinyitottam az ajtót. Sungmin és Joon már csak ők harcoltak a többiek tehetetlenül nézték a lángok mögül.  Képtelennek voltak át történi a lángok között.

Foglald le! – utasítottam Sungmint, mintsem törődve az őket körülölelő lángokkal vetettem bele magam.  Égetett, perzselte bőrömet, de a cél már közel volt. Lendítettem a karomat és erősen nyakába szúrtam a fecskendő végét. Magam sem tudtam mi ez, egyszerűen azt cselekedtem, amit kellett. Joon felüvöltött hirtelen felém fordult és avval a lendülettel pofán vágott, ami miatt a földre kerültem. Eleredt az orrom vére.

-  Te Hülye kurva! – üvöltötte dühösen. – Ez mégis mi? – tépte ki nyakából a fecskendőt. Még időmben sikerült bele nyomnom az összes benne lévő cuccot.  Bár fogalmam sincs milyen hatása lesz rá, meg egyáltalán mi is ez valójában. – Mi ez?! –üvöltötte újra teli torokból.

Joon teste megingott a kezében lévő fecskendő ki esett. Arca torzzá vált, mintha egyre gyengült volna.

- Láncoljátok meg! – kiabálta valaki a hátam mögül, mire Shindong és Siwon jelent meg hatalmas méretű láncokkal. A szert, amit beadtam neki, elgyengítette. Percről percre egyre gyengébb volt, de még így is próbált küzdeni végül sikeresen megláncolták majd elvonszolták. Kibum jött oda felsegíteni, miközben oda súgott nekem egy köszönömöt. Sungminra pillantottam, aki még mindig farkas alakban volt, szemei megteltek dühvel, aggodalommal vegyítve.

Sajnálom! – suttogtam, mintha evvel bármit is megoldanék.

Hátat fordítva nekem elment, maga után hagyva engem ki csak őt akarta védeni. Holtak sikolyai szelték át az erdőt, a tűz robogása mely elpusztította a fákat és mindent, ami fontos szerepe volt a természetben.

A szörnyetegnek köszönhetően farkas nemzedékek lelték halálukat ezen a földön. Elvesztettük a barátainkat, a testvéreinket egy beteg vámpír miatt, aki képtelen uralkodni az érzésein.

Egy szörnyeteg, akinek pokolban a helye és oda fogom juttatni…