35.rész
Amiben hittem
♦Nicole♦
- Szeretném, ha itt maradnál. – nyitott be az egyik szobába a
főhadiszálláson Joon. – Még ma elmegyek a cuccaidért és elhozom őket.
- Miért akarsz bebörtönözni? – fordultam felé csalódottan.
- Nem börtönözlek be. Megvédelek!
- De nincs mitől megvédj Joon! Nem érted? Még is mi a fene ütött beléd?
- Nicole… - lépett oda hozzám, majd magához ölelt. – Ha végre túlleszünk
ezen minden olyan lesz mint régen.
Nem tudtam elhinni egy szavát sem. Pedig nagyon szerettem volna…
- Örökre együtt lehetünk…
- Nem. Joon, nem lehetünk-
- Teljesítem a kérésed. – mosolygott rám félbeszakítva engem.
- Milyen ké… - kezdtem, de aztán eszembe jutott.
- Ezt akartad nem?
- Én… várjunk még vele. Nem ez a megfelelő alkalom.
- Meddig akarsz várni? – kérdezte majd közelebb bújt hozzám és az arcomhoz
hajolt. Kezét az arcomra tette, de az addig kellemes érintését felváltotta a
fájdalom, a félelem. Érintése égette a bőröm és hangjától rázott a hideg.
Mit történt velem?
Mikor már az ajkai vészesen közel jártak az enyémekhez a csábítás, ami
addig volt.. Eltűnt.
Elfordultam és finoman ellöktem magamtól.
- Hozd el a cuccaim. Fáradt vagyok.
Joon kissé meglepődött. Láttam az arcán, hogy nem tudta mire vélni azt, ami
történt.
- Rendben. – engedett el, majd rám mosolygott.
Hátrébb léptem, majd miután Joon kisétált az ajtón felsóhajtottam és
körbenéztem.
Fehér falak, egy ablak, egy egyszerű ruhás szekrény és egy poros ágy.
Mintha tényleg börtönben lennék. Kimentem a szobából és láttam a többieket a
nappaliba beszélgetni.
- Nicole. – lepődött meg Mir mikor meglátott.
- Minden rendben? – jött oda hozzám.
- Nem akarok itt maradni. – néztem rá szomorúan.
- Tudom…
- Mi történ miután…
- Elraboltak? – fejezte be a mondatot helyettem G.O.
Nem elraboltak.
Megmentettek. – gondoltam magamban.
- Joon enyhén elvesztette az önuralmát.
– mondta Seungho miközben az egyik fotelben ült lehajtott fejjel.
- A lány túlélte? – ijedtem meg.
- A társa időben odaért így meg tudta menteni és lelépni vele. – mondta
Thunder.
- De valamit nem értek. – szólalt meg Seungho mire mindenki ránézett. Kyuhyun miért vitt el téged? – nézett rám
szúrós szemekkel. Rémülten néztem Mirre aki szintén ijedten nézett vissza rám.
Többet tudott mint a többiek.
- Biztos azt hitte bántani fogjuk! – fordult Mir Seungho felé.
- Akkor a többieknek is azt kellett volna hinni. – vágott vissza Seungho.
Egyik pillanatról a másikra lett sírni csend a házban.
- Ne képzelj bele túl sokat a dologba. – szólalt meg Mir.
- Nem lett volna szabad hagynom, hogy a dolgok idáig fajuljanak. – mondta
Seungho kissé dühösen.
- Most már késő bánat. – nézett rá G.O.
- Hiba volt hagynom, hogy itt maradj. – nézett rám. – Meg kellett volna
öljelek!
- Ya! Seungho! – szólt rá Mir.
- Mir. – fogtam meg a karját. – Beszéljünk.
Lepetten nézett le rám, majd sóhajtott egyet és bement a „szobámba”.
Mielőtt követtem volna még egyszer ránéztem Seunghora aki már képzeletbe
kilencszer megölt.
- Mit akarsz? – kérdezte Mir miután bementem a szobába és becsuktam az
ajtót.
- Szeretnék kérdezni pár dolgot.
- Azt, hogy miért álltam melléd?
- Nem. Nem akarom tudni az okát bármi is legyen az. De köszönöm hogy..
- Ne köszönj semmit, mert nem „ingyen” csináltam. – hirtelen olyan
félelmetessé vált, hogy még a hideg is kirázott. – Ha azt akarod, hogy ne szóljam
el magam a titkos kis kapcsolatodról, felejtsd el Kyuhyunt és csak Joonra
koncentrálj!
- Ennyire féltek tőle? Rajtam keresztül akarjátok elfojtani az erejét, mert
féltek, hogy akár titeket is megölhet?! – lettem mérges.
- Igen! – vágta rá dühösen.
- Én nem akarom ezt folytatni…
- Pedig muszáj lesz! Ha már elkezdtél a mi életünkbe élni itt is kell
folytatnod! Vagy halj meg. De el nem mehetsz.
- Miért csináljátok ezt velem?!
- Rendben. – sóhajtott idegesen mire kicsit megijedtem. – Csináld! Menj el!
De akkor az a Joon akit ismersz el fog tűnni.
- Már most el van tűnve. – vágtam vissza.
- Akkor gondolj bele mi lesz, ha elmész.
Újra néma csend lett ami percről percre idegesítőbb lett.
- Csinálj amit akarsz. – mondta majd kisétált az ajtón.
- És arról nem is beszéltünk amiért behívtam… - néztem utána mérgesen.
Sóhajtottam egyet majd a tarkómat vakargatva nézelődtem az üres szobában.
- Utálom ezt az egészet… - motyogtam.
- Nem kéne megölni? – hallottam G.O halk hangját ami átszűrődött a csukott
ajtómon.
Halkan az ajtóhoz sétáltam, majd a fülemet az ajtóra tapasztottam és figyelni
kezdtem.
- Nem- nem. – ellenkezett Seungho. – Ezzel már elkéstünk.
- Akkor mit tegyünk? – kérdezte G.O.
- Már késő ezen agyalni… - szólalt meg Thunder is.
Miközben hallgatóztam nagyokat nyeltem félelmemben.
- Minden áron meg kell védenünk és itt kell tartanunk. – utasította a
többieket Seungho.
- Miért? – lepődött meg Mir.
- Láttad mi történt Joon-al, amikor nem volt vele. Ha ez a liba eltűnik,
nem lehet tudni mit tesz Joon. Még velünk is szembeszegülne. – válaszolt a
vezér.
- Most akkor…- suttogtam magam elé, mikor az ablakom nyikorogni kezdett
mire felkaptam a fejem és odanéztem.
- Pszt! – emelte az ujját Kyuhyun a szája elé, majd behajolt az ablakon.
Ránéztem az ajtóra, hogy megbizonyosodjak róla, hogy tényleg csukva van és
nem csak én hallucináltam, majd kikerekedett szemekkel osontam az ablakhoz.
- Te meg mit keresel itt? – kérdeztem kissé felháborodva.
- A Mikulást. – forgatta meg a szemeit. – Szerinted még is mit? –
suttogott.
- Tünés! – tenyereltem bele az arcába majd löktem el az ablaktól.
- Ya! - kapálózott.
- Menj már el te elmebeteg! – mondtam, majd becsuktam az ablakot és hátat
fordítottam.
Idegesen doboltam a lábammal és néztem hol plafont hol a falakat, majd pár
perc múlva megfordultam.
Kyuhyun még mindig ott állt az ablakba és bámult.
Így elhúztam a függönyt.
Leültem az ágyra majd csak néztem ki a fejemből. Idegesen a számat
harapdáltam és vettem mély levegőket.
Végül azt sem bírtam sokáig így felálltam és elhúztam a függönyt. Mondanom
sem kell, hogy a vérfarkasunk még mindig ott dekkolt.
Kinyitottam az ablakot majd idegesen akartam belekezdeni a mondandómba,
amikor mutatóujját a számra tette.
- Ne aggódj. – suttogta. – Ki foglak szabadítani.
Egy darabig csak pislogtam lepetten majd elvettem az ujját a számtól.
Arcát két kezem közé fogtam, majd közelebb hajoltam hozzá.
- Mit nem értesz abból, hogy menj el?! Joon kiakad, ha meglát! Menj már! –
löktem el.
Párat hátrébb lépett majd elmosolyodott, mire én értetlenül néztem rá.
- Ha látni akarsz, hagyd nyitva az ablakod. – mondta játékosan.
- Jó-jó menj már! – hessegettem el, majd becsuktam az ablakot és elhúztam a
függönyt.
Nagy levegőt vettem majd a falnak nekidőlve csúsztam le a földre.
- Ez egy idióta. – motyogtam magam elé.
- Itt vannak a cuccaid. – nyitott be Joon mosolyogva.
Ijedtembe felugrottam, és szinte levegőt is elfelejtettem venni.
Hallott mindent?!
- K-köszi. – dadogtam.
- Ha még kell valami szólj. – mosolygott.
- R-rendben. – válaszoltam, mire elment az ajtót nyitva hagyva maga után. Pár
mély lélegzetvétel után elindultam a nappaliba a cuccaimért miközben csak az
járt a fejemben: Nem buktunk le. Ez az.
Megmenekültünk!
Ezt hittem…
