Stay here Tonight 34.rész - " Talán ebben rejlik a megoldás kulcsa"

34.rész

" Talán ebben rejlik a megoldás kulcsa"

♦ Abby ♦

Iszonyatos fejfájásra ébredtem, de ahogy megmozdultam hangos nyögés tört fel belőlem. Képtelen voltam behatározni melyik testrészem fáj. Még is mi történhetett velem? Összeszedve minden erőmet ülő helyzetbe tornásztam magam. Egy erős fájdalom hasított végig az oldalamon a bordáim környékén, reflexszerűen kaptam oda a kezem. Fájdalmas nyögések törtek fel belőlem, amit képtelen voltam magamba fojtani. Kicsit észhez térve, körbe néztem, megkönnyebbülve dőltem vissza, mikor felismertem a szobámat.

- Végre felébredtél! - lépett a szobába Sungmin.

- Még is mi történt velem?

- Szuperhőst játszottál, aminek enyhén szólva majdnem rossz vége lett! - mondta miközben az ágy mellé sétált majd leült, aztán az éjjeliszekrényen kezdett matatni. - Még is mi a fészkes francot képzeltél, hogy egyedül szembe szállsz Joon-al? - fúrta dühös pillantását az enyémbe. Megremegtem azoktól a dühös szempároktól. - Ha nem érek oda időben, talán meg is hallhattál volna.. - halkul el a mondandója végér. - Nem merj többet annak a szemétnek a közelébe menni, mert esküszöm, kinyírom!- szorította ökölbe a kezét. Szemei égtek a dühtől, ami azt jelentette teljesen komolyan gondolja. Nem ismertem még annyira, de a reakcióját és a pár őrjáratozás alatt megtapasztalt képességei alapján bármire képes volt. Még is csak egy hidegvérrel gyilkoló vérfarkas ücsörgött mellettem. Tegnap esti őrjáratozásról csak halvány emlékképeim voltam. Minden olyan homályosnak és zavarosnak tűnt a fejemben így képtelen voltam össze rakni a képeket, hogy mi történhetett azon az estén, hogy Sungmin ennyire dühös. Valószínű az erős fejfájás tehet, róla vagy talán a sokk miatt már magam sem tudom.

- Igazából, nem sok mindenre emlékszem, de a sebekből és az elviselhetetlen fájdalomból leszűrve hozhattam a formám. - Szisszentem fel mikor a vállamba éles hasított bele.

- Szeretnéd tudni mi történt vagy magadtól akarsz rá jönni? - nézett rám.

- Szerintem jobb, ha inkább te mondod el!

- Először is kezdjük ott, hogy megígéred nekem szépen, ha valamit mondani akarok, akkor végig hallgatsz, és nem rohansz a saját fejed után. Rendben? – kérdezte mire aprót bólintva jeleztem, hogy tudomásul vettem. Jelen helyzetemben jobbnak láttam, hogy ha hallgatok rá, legfőképpen megbízok benne és megpróbálok úgy viselkedni, ahogy egy igazi társhoz illik. Elmosolyodott majd belekezdett a tegnap esti történtekbe. Hitetlenkedve meredtem rá, miközben hallgattam a sztorit. Joon szabályosan a földbe döngölt. Pár bordámat eltörte mikor a falnak vágott. Az íjvesző, amivel állítólag vállon lőttem az én vállamba fúrta a saját kezével. Világossá vált, hogy miért fáj ennyire elviselhetetlenül a vállam a bordáimról meg ne is beszéljünk. A fejemet több ütés is érte, ami miatt már nem csodálkoztam annyira, hogy nem emlékeztem csak halvány képekben tudtam egykét dologról és azért is fájt olyan elviselhetetlenül.  Sungmin állítása szerint a tehetetlen testemet úgy dobálta össze - vissza, mint egy rongybabát. Saját társai képtelenek voltak megállítani és szembe szállni sem mertek vele. Düh miatt kétszer olyan erős volt. Azt is elárulta, hogy ilyet még élete során sosem tapasztalt pedig náluk a bevésődés vált ki ilyen ösztönt. Sungmin nem beszélt arról, hogy hogyan is volt képes megállítani, én pedig úgy döntöttem nem kérdezek róla. Jobb volt így, nem akartam tudni és legszívesebben visszapörgettem volna az időt addig a pillanatig még a lány után nem mentem. Nem értettem, hogy maradhattam alul Joon-al szemben. Miért gyengültem el? Mi történt velem, hogy ennyire csődöt mondtam? Aztán, lassan eszembe jutott. Gyenge voltam, nem testileg, hanem lelkileg, ami miatt testem is elgyengült így sebezhetővé váltam. Végül arra jutottam, hogy meg kell bíznom benne és a többiekben is.

Sungmin több apró fehér pirulát adott a kezembe egy pohár víz kíséretében. Fintorogva néztem a fehér pirulákat. Utáltam a gyógyszereket, igazából nem is tudom mikor vettem be utoljára valamiféle pirulát. A gyors gyógyulásnak köszönhetően sokkal gyorsabban gyógyultam, mint egy átlagos ember, de a mostani helyzetemben ez most kicsit másképp alakult. Pár perces vérre menő szemezgetés után bekaptam a pirulákat majd víz segítségével leküzdöttem.

- Mi akarsz tenni a lánnyal? –kérdezte mikor betakargatott, hogy véletlen se fázzak meg.

- Hmmm? – pislogtam rá értetlenül. – Tőlem azt tesz, amit akar én biztos nem mentem meg!

- Szerinted Kyuhyun hagyni fogja, hogy Joon maga mellett tartsa? – kérdezte mire összevont szemöldökkel néztem rá.

- Kyuhyun hagyni fogja a francba! – mondtam kicsit ingerülten. – Mert ha nem, letépem a tökeit!

- Uhh….egy igazi harci amazon! – nevette el magát. Szúrós szemekkel néztem rá amire abba hagyta a nevetést.

- Komolyan mondtam!

- Jól van! – emelte maga elé a kezeit védekezésképpen. – Nekem most mennem kell, szóval most szépen aludj egyet! – állt fel az ágyról egy mosoly kíséretében.

- Igen is, apu! – forgattam meg a szemeimet. Ő is megforgatta a szemeit majd intett, aztán pedig távozott. Mereven feküdtem az ágyon, mert ha egy mozdulatot is tettem hangos nyögések törtek fel belőlem a fájdalomtól. Néha még egy kosza könnycsepp is legördült. Éreztem, hogy pilláim elnehezednek, majd lassan álomba merültem.

Pár órával később a gyógyszer erős hatása miatt még komásabban ébredtem. Fájdalmaim valamelyest enyhültek, sokkal elviselhetőbbek voltak. Lassan felültem, miközben folyamatosan pislogtam, hogy kitisztuljon a látásom. A szobában sötétség honolt, amit az ablakon beszűrődő hold fénye tört meg. Nagy nyögések közepette, alvó helyzetbe tornásztam magam majd elindultam körül nézni a házban hátha találok valakit itthon. Már csak nem hagytak itthon egyedül? A szobából kilépve egy sötétség fogadott. Kezemet magam elé kinyújtva a másikat pedig oldalamra szorítva botorkáltam el a lépcsőig. Fájdalmas sóhajok kíséretében lesántikáltam a lépcsőn majd konyhába vettem az irány. Egyre bizonyosabbá vált, hogy egyedül hagytak házba. Felkapcsoltam a villanyt, most a körül ölelő sötétség sokkal nyomasztóbb volt, mint általában szokott lenni. Elővettem egy poharat majd meg engedtem félig vízzel. Neki támaszkodtam a konyha pultnak és kortyolgatni kezdtem a folyadékot. Hangos robbanás hasított végig a csöndben, amitől ijedtemben ki esett a pohár a kezemből és apró darabokra tört. Feleszmélve, nem foglalkozva törött pohárral csiga tempóban rohantam fel az emeletre.

- Franc essen már bele ebbe az egészbe!! – káromkodott valaki az egyik szobából. Felkapcsoltam a villanyt majd oldalamat fogva indultam meg a hang irányába. – Nem akarom elhinni! Miért velem történik ez? Miért most?  - dühöngött. Megálltam az ajtó előtt és hallgatózni kezdtem. – Feladom! – csapott valamit az asztalra, amitől összerezzentem. Hangja alapján próbáltam beazonosítani ki is dühönghet az ajtó másik oldalán, de bárhogyan próbálkoztam nem volt ismerős vagy csak nem rémlett. Vettem a bátorságot és lassan benyitottam. Egy erős szag csapta meg az orromat némi éget szaggal párosítva. Mindenhol kémcsövek voltak bennük színes löttyökkel.

- Kibum? – kérdeztem lepetten mikor felismertem.

- Jesszus! – ugrott hátra székestül ijedtében. Kezét szívére tette, levegő után kapkodott. – Megijesztettél! – fújta ki a bent rekedt levegőt. – Azt hittem egyedül vagyok itthon! – mondta majd visszagurult székével, a kémcsövekkel ellepett asztalhoz.

- Te is megijesztettél az előbb, azt hittem valaki betört vagy valami. Ráadásul még megvédeni is képtelen vagyok magamat. – húztam a számat.

- Na. – fordult felém lepettséget színlelve majd elmosolyodott. – Sikerült a Nagy Mindenható Kemény lányt megijesztenem. – húzta ki magát büszkén. – Ügyes vagy, Kibum. – veregette magát vállon, büszkén. Elnevettem magam, de hamar lefagyott a mosoly az arcomról mikor fájó oldalamba nyílalt a fájdalom.

- Örülj neki, hogy ilyen állapotban vagyok, mert ha nem lennék, lehet rád rontottam volna egy méteres karddal. – nyögtem. Elnevette magát majd felém fordult.

- Jól vagy?

- Jól leszek. – előrlettem magamra egy mosolyt majd közelebb lépdeltem hozzá. – A többiek hol vannak?

- Őrjáratozni. – vont vállat visszafordulva az asztalhoz. Felvette a védő szemüvegét majd tanulmányozni kezdte az üvegcsékben lévő folyadékokat.

- Megkérdezhettem még is mit csinálsz? Mióta vagy te kémikus?

- Sosem érdekelt ez az egész kémia dolgok, de mióta rájöttem, hogy talán ebben rejlik a megoldás kulcsa az óta szenvedélyemmé vált! – mondta.

- Mire rejlik benne a megoldás? – pislogtam a sok folyadékkal teli üvegcsére.

- Talán megölhetjük az összes vámpírt, ha minden jól sikerült! – fordult felém izgatottan. Ennek agyára ment az sok kémiai vegyszer.

- Honnan veszed, hogy sikerülni fog?

- Érzem a zsigereimben! – mondta vigyorogva.

- Hát….- húztam el  a számat.

- Nem bízol bennem?

- Nem erről van, szó csak nem tehetünk fel mindent egy bizonytalan alapra ezt te is jól tudod. – mosolyogtam rá. Válaszképp csak bólintott.

- Megváltoztál! – bőgte ki pár perces hatásszünet után.

- Ez, hogy érted? – pislogtam rá lepetten.

- Ez kedves éned sokkal jobban tetszik, mint az kicsit gonosz mindenkivel bunkó éned. – mondta. Elmosolyodtam, bár magam sem értettem mi történt velem hirtelen. – Örülök, hogy ezt az énedet is láthatom. – fordult felém mosolyogva, de a mosoly hirtelen lefagyott az arcáról és át vette az enyhe ijedség. – Vér.. – nyögte ki. Értetlenül néztem rá választ várva. – Vérzik az orrod! – állt fel hirtelen majd gyorsan elrohant a szoba másik végébe zsebkendőért. Kezemet az orromhoz kaptam majd megéreztem, ahogy a forró vér végig folyik a kezemen, tudtam, hogy Kibumnak igaza van. Kezdődik az, amitől talán soha életemben nem tudok majd megszabadulni. Kikaptam a kezéből a zsebkendőt majd orromhoz szorítva rohantam a fürdőbe, mint sem törődve az őrjítő fájdalommal. Becsaptam magam után azt, ajtót majd mosdó kagylóhoz botorkáltam. Fájt mindenem, de úgy éreztem, hogyha nem sietek és támaszkodok meg valamiben a kemény földön kötöttem volna ki. Hirtelen szédülni kezdtem és a fejem is fájni kezdet.  A mosdókagylóhoz érve megtámaszkodtam rajta és felnéztem a tükörbe. Megijedtem a látványtól. Levegő után kapkodva néztem a véres arcomat. Remegő kézzel nyúltam a csaphoz, hogy meg nyissam azt, de majdnem összeestem. Nagy nehezen meg tudtam tartani magam, megnyitottam a csapot majd lemostam az arcomról a vért. Vér megállás nélkül csöpögött az orromból beterítve a fehér mosdókagylót.

Miért történik ez velem? Talán meg vagyok átkozva?

- Abby? – hangja aggódó volt. – Minden rendben?

- Jól vagyok csak, menj el! – mondtam, miközben elvettem a magam mellett lévő fogasról egy törölközőt. A csap alá nyomtam.

- Nincs semmire szükséged? Ne hívjam ide Sungmint? – kérdezte Kibum. Hangja még mindig aggódóan csengett, bár ilyenkor mindenkié, ha így látnak. Segíteni akarnak, de mind hiába ezen nem lehet segíteni semmivel sem, evvel együtt kell élnem.

- Ne, kérlek, csak azt ne! – mondtam, amire már nem jött válasz. A csap mellett elhelyezkedő orvosi szekrénynek titulált dérékig érő szekrényről lesöpörtem a cuccokat, utoljára meg mostam az arcomat. Ki csavartam a törölközőt majd felültem a szekrényre. Gondosan összehajtva tarkómra tettem a vizes rongyot. Fejemet kicsit előre hajtottam miközben elvettem a csap széléről egy marék zsebkendőt, finoman az orromhoz tartottam vissza fogva, hogy ne csöpögjön szanaszét a vérem mindenhová. Már minden rutinosan csináltam és kezeltem. Még rosszulléteket is, ami az orrvérzésemmel együtt járt. Utáltam, hogy ilyen vagyok és utáltam, hogy fogalmam sincs arról mi is a bajom. Nem csak én nem tudtam, de senki más sem. Ezekben a pillanatokban, nagyon féltem magamtól, mert ez nem normális egy magam fajtától. Ezekben a pillanatokban mindig azt éreztem, hogy egy szörnyeteg vagyok.

„ - Kislányom… Sajnálom… Idővel rá kell, jöjj majd, hogy Apád rosszat tett, de ígérd meg, hogy nem fogsz érte gyűlölni.”

„ Ígérd meg, hogy a legjobb a válik belőled. Ígérd meg, hogy mindig vigyázol a testvéredre. ”

Rengetegszer, próbáltam megfejteni édesapám rejtélyes üzenetét, amit halála előtt mondott. Sosem jöttem rá, hogy még is mit akart vele mondani. Talán még nem érkezett el az ideje. Az ígéret miszerint megvédem a testvéremet, nem tudtam betartani. Hiába nyomom el a mérhetetlen bűntudatott, lassan úrrá lesz rajtam.

- Abby!! – kezdet dörömbölni valaki eszeveszett módjára az ajtón. Feleszmélve néztem ijedten körbe, majd az ölemben lévő zsebkendő tömegre néztem. Hosszú ideje ücsöröghetek itt, már az orrom sem vérzett. Jól elmerülhettem a gondolataimban.

– Minden rendben van? Gyere ki!! – hangja aggodalmat sugallt. Lemásztam a szekrényről, de egy pillanatra megszédültem így erősen kapaszkodtam belé. Minden erőmet összeszedve botorkáltam el az ajtóig. A fejem iszonyatosan fájt mintha többször fejbe vertek volna. Kinyitottam az ajtót és Sungmin ijedt arcával találtam magam szemben.

- Jól vagyok. – motyogtam egy halvány mosoly kíséretében.

- Nem úgy nézel ki. – jött közelebb hozzám, hogy jobban szemügyre tudjon venni. – Fal fehér vagy. – fürkészte arcomat.

- Ez már számomra megszokott dolog. – mosolyogtam rá megnyugtatásképpen, de még mindig aggódva nézett rám. Közelebb léptem Sungminhoz és karjába borultam, mert kellett egy erős támasz, hogy ne a földön végezem. Erős kezei azonnal körém fonódtak és erősen tartottak.

- Ígérd meg, hogy mindig ilyen erősen fogsz tartani bármi is történjék. – mondtam, meglepve saját magam, de Ő is ugyan úgy meg volt lepődve, mint én…