36.rész
Ismeretlen érzés
♦ Abby ♦
Egy elég érdekes szituáció alakult ki Sungmin és köztem. Ő üldözött a
kérdéseivel, hogy miért kerülöm Őt, én pedig menekültem előle, hogy ne kelljen
rá válaszolnom. Legszívesebben a fejemet a falba verném, hogy voltam képes
ilyen nyálas dolgot mondani. Én, hogy mondhattam ilyet? Ilyen nyálas dolgot is
csak a melodrámákban mondanak.
- Aish… ez annyira idegesítő! – téptem a hajam, miközben toporzékoltam. Egy
ötéves gyerek szintjére süllyedtem percek alatt. Felsóhajtottam, hogy
lenyugodjak végül úgy döntöttem, hogy szívok egy kis friss levegőt, hátha fejem
is kitisztul és lenyugszom egy kicsit. Óvatosan nyitottam ki az ajtót, majd
annyira nyitottam ki, hogy épp hogy kiférjek rajta. Mikor kipréseltem magam a
szűkös helyről, halkan becsuktam magam után.
- Hova - hova? – kérdezte valaki a hátam mögül. Megdermedve álltam és
nagyokat pislogtam magam elé. Ahogy agyam feldogozta hanghoz tartozó
tulajdonost, hirtelen késztetést éreztem, hogy levessem magam a lépcsőről mit
sem törődve vele, hogy minden csontom összetörik, csak ne kelljen vele
beszélnem. Nagy vigyorral fordultam felé, de belül erősen éreztem, hogy itt
helyben képes lennék saját kezűleg megfojtani magam. Ez a helyzetet már
képtelenség volt elviselni, sőt a gyerekes viselkedésemet is. Már magam is
éreztem, hogy csak túlreagálom a helyzetet.
- Dolgomra! – vigyorogtam kínomban.
- Már egy hete szóba se akarsz állni velem! Mi ennek az oka? – kérdezte,
agyamban pedig forogni kezdtek a fogas kerekek, hogy milyen válasszal álljak
elő. Ez a helyzet elég kínos. Én csak némaságba burkolózva agyaltam egy gyors
mindent megmentő válaszon, hogy kivágjam magam ebből az elég kínosnak mondható
szituációból Ő pedig…. mit is csinált? Nagyokat pislogva néztem rá, járt a
szája, de a szavak valahogy nem jutottak el hozzám. Még is mi van velem? Kezd
elmenni az eszem…
- Mit mondtál?
- Szerintem te komolyabb sérüléseket szenvedtél, mint hittem. Nagyon
beverhetted a fejed! – mondta ingerülten. Nagyot sóhajtva nézett fel a
plafonra.
Itt az idő, most vagy soha…
- Ott megállsz! – kiabált rám, mire bele fagytam abba a mozdulatsorba,
amiben éppen elkapott.
- Hogy a franc essen bele! – morogtam magamnak alig hallhatóan, vigyort
erőltetve az arcomra fordultam visszafelé. – Mi van? – néztem rá unottan.
- Tudod tár…..
- Jaj, ne gyere már mindig evvel a „Társak vagyunk, össze kell tartanunk. ”
szöveggel! Unalmaaaaaaaas! Tudod, az embernek van, magánszférája! – akadtam ki,
pedig Sungmin-nak előbb lett volna oka ki akadni, mint nekem.
- Én mentettelek meg, szóval van jogom tudni mindenről! – kiabált a
képembe, amitől egy pillanatra megszeppentem.
- Nincs jogod mindenről tudni! Jelen pillanatban szeretnék egyedül lenni és
összeszedni minden gondolatomat, mert még számomra is elég zavaros minden,
szeretném helyre rakni a gondolataimat, de te a nyakamon csüngsz a sok hülye
értelmetlen kérdéseddel és úgy érzem, hogy még jobban összezavarodok! Csak egy
kis időt adj már, teret, szabadságot mi is van még? - gondolkodtam el a végén.
- Te tényleg megbolondultál! – mondta kiábrándulva.
- Csodálkoztam is volna, ha nem! – sóhajtottam fel. Tényleg igaza volt,
lassan már ettől az értelmetlen helyezettől kezdtek megörülni. – Tudod mit?
Most megyek, sétálok egyet, majd ha visszajöttem beszélünk! Szevasz! –indultam
volna el, de megragadta a karomat. Értetlenül néztem rá, felmutató ujját
jelezve, hogy várjak egy pillanatot majd bement a szobámba. Egy karddal a
kezében tért vissza, oda dobta nekem, amit sikeresen el is kaptam a szabadon
lévő kezemmel.
- Szükséged lehet rá!
- Nem hinném! – forgattam meg a szemeimet majd avval ott is hagytam. Nagy
léptekkel szeltem át a házat majd erős ajtócsapás jelezte távozásomat. Ahogy
beszívtam a friss hideg levegőt úgy éreztem, megkönnyebbültem. Kezemben a
karddal, indultam meg a sűrű erdő felé, amit egy általunk kijárt ősvény vágott
ketté. Sötét, olykor igazán félelmetes hangok szelték át a rémisztő csendet.
Ide egy átlagember nem tette be a lábát, sőt nagy ívben el is kerülte. Féltek
ide betévedni az emberek, talán a menő tízen éves tinédzserek hada fordult meg
itt néha napján, akik vagánykodni akartak haverjaiknak és a rút igazság pedig
az, hogy élve egyikőjük sem jutott ki. Vámpír táplálék lett belőlük és beálltak
a sorba, most pedig talán ők is fő nemes vámpírok csicskásai. Igazából
megvédhettük volna őket, de sajnos mi sem lehetünk ott mindig mindenhol. Bár az
emberöléses esetek óta elég gyakran járjuk az erőt ellenőrzésképpen, de evvel
nem sokat érünk el. Kár is tagadni, hogy vámpírok uralnak mindent, mi pedig
azon vagyunk, hogy letaszítsuk őket, ez a harc megy már évszázadok óta,
teljesen eredménytelenül.
Jól esett a hűvös friss levegő, egy picivel nyugodtabbnak éreztem magam bár
apró nyugtalanító kérdések és gondolatok azért ott motoszkáltak a fejemben.
Megálltam egy pillanatra majd tekintetemet az égre emeltem bár az ágaktól nem
volt teljesen látható még sem érdekelt. Miért vagyok egy érzelmi analfabéta?
Képtelen vagyok valamiféle jelét mutatni annak, hogy vannak érzéseim mások
felé, ezért is menekülök, ha konkrét válasszal kell szolgálnom bármely olyan
kérdésre, ami olyan választ vár, amiből meg is lehet tudni mit is érzek. Eléggé
ki vagyok készülve, hogy Sungmin megjelenésével úgy Isten igazából mindent
felborult. Vagy is most kezdenek felszínre törni az eddig elnyomott érzések?
Mit is érzek most?
- Aishh.. – kezdtem el hajamat tépve toporzékolni. Kardomat csak
elhajítottam a legközelebbi bokorba, mérgemben. Egy perc múlva vissza kellett
fognom magam, mert a bordáim közé szorult levegő miatt fájni kezdett az
oldalam, még nem gyógyultam meg teljesen. Elmásztam a kardomért majd felálltam
és leporoltam magam. Tovább indultam, be az erdő sűrűjébe majd pár perc séta
után egy alakot véltem felfedezni a távolba. Megálltam és hunyorogva néztem,
próbálva megállapítani, hogy ki is lehet. Vámpír e vagy ember. Ha ember azonnal
el kell tűnnie innen, ha vámpír meg kell halnia. Ráadásul még én sem vagyok
abban az állapotban, hogy harcoljak. Nagy léptekkel indultam meg az alak felé,
aki látszólag keresett valamit vagy valakit. Ahogy egyre közelebb értem, hozzá
az alakja egyre jobban kirajzolódott…egy női
alak volt. Egy pillanatra megtorpantam mikor villámcsapásként ért a
felismerés. Ő mégis mi Szentséges Jó isten keres itt? Joon állítólagos
„szerelme” toporzékolt az erdő közepén lévő ösvényen. Hirtelen elfogott az
rossz érzés és bár szívem szerint visszafordultam volna még is oda mentem
hozzá.
- Semmi keresnivalód itt! – szólaltam meg azonnal mikor oda értem.
Ijedtében hátra ugrott egyet majd rémült tekintettével fürkészte az arcomat. – Mit
keresel itt? - kérdeztem a jól ismert
komoly arckifejezésemmel, a tekintet, ami hozzá párosult avval még ölni is
képes lettem volna. Nem csoda, hogy a lány egyet hátrább lépet, nyelt is egy
nagyot.
- É- Én csak e-eltévedtem. – dadogta idegesen.
- Miért gyanús ez nekem? – néztem rá gyanúsan. Zavart arckifejezése és
szemével mindig kereset valamit vagy valakit ezért is vált annyira gyanússá. –
Na, köhögd ki szépen, mert nem akarok össze futni az idegbeteg barátocskáddal!
- Tényleg csak eltévedtem azt hittem, ha erre jövők levágva az utat
hamarabb haza érek! Igazából, mindig képes vagyok eltévedni! – mosolygott
kínosan miközben mind végig kerülte a tekintettemet.
- Ahha, én meg vagyok a Dalai Láma! – csaptam vállamra a kardomat.
- Sajnálom! – hajtotta le fejét.
- Még is mit? – hirtelen kiült az arcomra az értetlenség.
- Hát, hogy Joon úgy elbánt veled! – nézett rám bűnbánóan.
- Eeeej…Ne kezdjünk már
sajnálkozásba! Az nem az én asztalalom!
- Tudom de…
- Szerintem jobb lenne, ha szednéd a sátorfád és jó messzire elbútoroznál
innét! Ezt azért mondom neked, hogy megvédjelek, amit magam sem értem miért
teszek, de el kell innen menned jó messzire, ha életben akarsz maradni! Nem egy
embernek való ennyi vámpír között és szerintem lassan te is kezded belátni!
- Ehhez már túl késő! – motyogta lehajtott fejjel. – Ha most elmegyek magam
mögött hagyva mindent, Joon mindenkit megölne a saját puszta két kezével, ezt
te is jól tudod, szóval nem tehettem!
- És mit teszel, hagyod, hogy vámpírrá avassanak? – tettem fel neki a
kérdést a legkomolyabban. Látszott rajta, hogy jól meggondolja mit is mondjon a
kérdésemre majd egy halk sóhaj hagyta el a száját.
- Magam sem tudom, mihez kezdjek! – túrt idegesen a hajába.
- Tedd azt, amit mondtam!
- És szerinted Joon ölbe tett kézzel fog ülni és nézni, ahogy kisétálok a
házból? – tárta szét karjait idegesen.
- Joon, úgy is hamarosan meg fog halni ezt mindenki tudja és vámpírok meg
főleg! – vigyorogtam elégetetten.
- Ezt, hogy érted? – lepődött meg.
- Drakula visszatérése nem vicc! Gondolom, nem kell bemutatnom neked ki is
Ő?
- Nem ismerem! – sóhajtott fel.
- Szóval, gondolkozz el azon, amit mondtam, ha menteni, akarod magad és
életben akarsz maradni! – mondtam neki. – Szóval, most pedig egy másik ajánlat
következik! Csak megsúgom, hogy két vámpír ólálkodik a környéken és érzik, hogy
itt vagy bármely pillanatban felbukkanhatnak, farkasok is jelen vannak, de
valamivel messzebb tőlünk és mivel még mindig le vagyok sérülve, így ha
kellene, nem tudnálak megvédeni szóval, kikísérlek a fő útra ott már
biztonságban vagy! – mondtam, mire egy kicsit megszeppent és kicsi zavartságot
is véltem felfedezni arcán. Öt hosszú perc után végre rá vette magát, hogy
elinduljon velem az oldalán kifelé a főútra. Sokszor pillantott hátra, de csak
annak tudtam be, hogy megrémítette az, amit mondtam.
- Te így megérzed a vámpírok jelenlétét? – fordult felém mikor kiértünk a
főútra.
- Nem vagyok, ember tudhatnád! – mosolyodtam el. – Na, menj, már sötétedik!
– böktem az a városhoz vezető útirányba. Bólintott majd kabátját összehúzva
magán indult meg a város felé. Kételyek között indultam meg a főhadiszállásunk
felé. Magam előtt rugdosva a száraz faleveleket, gondolataimba merülve sétáltam
egyre beljebb a korom sötét erdőbe.
- Hát te? – kérdezte egy mély hang közvetlen előttem.
- Kyuhyun? – néztem magam elé, de nem láttam senki. Csak a hangját ismertem
meg.
- Te mit keresel itt? – kérdeztük egyszerre, meglepődve.
- Sétáltam! –vágtam rá gondolkodás nélkül, jobbnak nem láttam nem
megemlíteni, hogy Joon barátnője furcsa mond erre tévedt. Bár még a nevét sem tudom….
– Te?
- Őr járatozok!
- Egyedül? – lepődtem meg.
- Leeteuk-nek dolga van, de hamarosan csatlakozik! – felelte.
- Ahhaa, akkor megyek is! Csövi! – avval ott is hagytam. Még egyszer utána
néztem majd úgy döntöttem nem foglalkozok vele. Köztudott, hogy Leeteuk senkit
nem enged egyedül őr járatozni még akkor, sem ha egy vérfarkasról van szó, de ők
tudják. Kezdtem fázni ezért sietősre vettem a tempót, hogy hamar
visszaérjek. Kezdett az erdő életre
kelni, de nem az állatoktól, amik egy szokványos erdőben vannak, hanem a
vámpíroktól, akik megkezdték az éjszakai zsákmányszerző útjukat. A szél erősen
süvítet végig az egész erdőn, rémisztő hangok kíséretében. Halálhörgés, sikoly,
segélykiáltások a szél üzenete, de ezt csak páran vagyunk képesek meghallani. Egy
átlagember számára ezek csak rémisztő hangok, amiktől jobb távol maradni, de
számunkra ezek a hangok elárulták, hogy mikor merre menjünk, hogy egy csapat
vámpírt nyomára bukkanjunk.
Hirtelen megtorpantam, tüdőmben lévő levegő bent rekedt a két vörösen izzó
szempártól, ami szemeim elé tárultak. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem
ijedtem meg, sőt egy pillanatra a szívverésem is megállt. Pedig, nem vagyok egy
ijedős fajta. Halk morgás hasított végig a csöndben és akkor már tudtam, hogy
kivel is van dolgom. Megkönnyebbülve sóhajtottam fel.
- Mit keresel itt? – kérdeztem tőle, hátha választ kapok. Újabb morgás majd
a vörös szempár eltűnt és csend telepedett az erdőre csak a szél süvítését
lehetett hallani. Egy alak termet előttem, magéhoz húzva. Ismerős, jellegzetes
illatából azonnal tudtam ki Ő. – Mit akarsz? – próbáltam eltolni magamtól, de
sikertelenül.
- Azt, amit mindig is akartál!
- Sungmin..- hirtelen ajkai
enyémekre tapadtak és mohon falni kezdték azt. Lábaim földbe
gyökereztek, gyomromban ezernyi pillangó kezdett repdesni, szívem hevesen
kezdett dübörögni a mellkasomban. Szokatlan és furcsa érzés volt, de még is
tetszett. Ha Sungmin nem tartott volna erősen kezei között el is ájultam volna
a kellemesen szokatlan érzéstől. Hát akkor ilyen érzés az emberek által leírt
érzés? Mi is ez? Szerelem?
