Stay here Tonight 36.rész - Ismeretlen érzés

36.rész

Ismeretlen érzés

♦ Abby ♦

Egy elég érdekes szituáció alakult ki Sungmin és köztem. Ő üldözött a kérdéseivel, hogy miért kerülöm Őt, én pedig menekültem előle, hogy ne kelljen rá válaszolnom. Legszívesebben a fejemet a falba verném, hogy voltam képes ilyen nyálas dolgot mondani. Én, hogy mondhattam ilyet? Ilyen nyálas dolgot is csak a melodrámákban mondanak.

- Aish… ez annyira idegesítő! – téptem a hajam, miközben toporzékoltam. Egy ötéves gyerek szintjére süllyedtem percek alatt. Felsóhajtottam, hogy lenyugodjak végül úgy döntöttem, hogy szívok egy kis friss levegőt, hátha fejem is kitisztul és lenyugszom egy kicsit. Óvatosan nyitottam ki az ajtót, majd annyira nyitottam ki, hogy épp hogy kiférjek rajta. Mikor kipréseltem magam a szűkös helyről, halkan becsuktam magam után.

- Hova - hova? – kérdezte valaki a hátam mögül. Megdermedve álltam és nagyokat pislogtam magam elé. Ahogy agyam feldogozta hanghoz tartozó tulajdonost, hirtelen késztetést éreztem, hogy levessem magam a lépcsőről mit sem törődve vele, hogy minden csontom összetörik, csak ne kelljen vele beszélnem. Nagy vigyorral fordultam felé, de belül erősen éreztem, hogy itt helyben képes lennék saját kezűleg megfojtani magam. Ez a helyzetet már képtelenség volt elviselni, sőt a gyerekes viselkedésemet is. Már magam is éreztem, hogy csak túlreagálom a helyzetet.

- Dolgomra! – vigyorogtam kínomban.

- Már egy hete szóba se akarsz állni velem! Mi ennek az oka? – kérdezte, agyamban pedig forogni kezdtek a fogas kerekek, hogy milyen válasszal álljak elő. Ez a helyzet elég kínos. Én csak némaságba burkolózva agyaltam egy gyors mindent megmentő válaszon, hogy kivágjam magam ebből az elég kínosnak mondható szituációból Ő pedig…. mit is csinált? Nagyokat pislogva néztem rá, járt a szája, de a szavak valahogy nem jutottak el hozzám. Még is mi van velem? Kezd elmenni az eszem…

- Mit mondtál?

- Szerintem te komolyabb sérüléseket szenvedtél, mint hittem. Nagyon beverhetted a fejed! – mondta ingerülten. Nagyot sóhajtva nézett fel a plafonra.

Itt az idő, most vagy soha…

- Ott megállsz! – kiabált rám, mire bele fagytam abba a mozdulatsorba, amiben éppen elkapott.

- Hogy a franc essen bele! – morogtam magamnak alig hallhatóan, vigyort erőltetve az arcomra fordultam visszafelé. – Mi van? – néztem rá unottan.

- Tudod tár…..

- Jaj, ne gyere már mindig evvel a „Társak vagyunk, össze kell tartanunk. ” szöveggel! Unalmaaaaaaaas! Tudod, az embernek van, magánszférája! – akadtam ki, pedig Sungmin-nak előbb lett volna oka ki akadni, mint nekem.

- Én mentettelek meg, szóval van jogom tudni mindenről! – kiabált a képembe, amitől egy pillanatra megszeppentem.

- Nincs jogod mindenről tudni! Jelen pillanatban szeretnék egyedül lenni és összeszedni minden gondolatomat, mert még számomra is elég zavaros minden, szeretném helyre rakni a gondolataimat, de te a nyakamon csüngsz a sok hülye értelmetlen kérdéseddel és úgy érzem, hogy még jobban összezavarodok! Csak egy kis időt adj már, teret, szabadságot mi is van még?  - gondolkodtam el a végén.

- Te tényleg megbolondultál! – mondta kiábrándulva.

- Csodálkoztam is volna, ha nem! – sóhajtottam fel. Tényleg igaza volt, lassan már ettől az értelmetlen helyezettől kezdtek megörülni. – Tudod mit? Most megyek, sétálok egyet, majd ha visszajöttem beszélünk! Szevasz! –indultam volna el, de megragadta a karomat. Értetlenül néztem rá, felmutató ujját jelezve, hogy várjak egy pillanatot majd bement a szobámba. Egy karddal a kezében tért vissza, oda dobta nekem, amit sikeresen el is kaptam a szabadon lévő kezemmel.

- Szükséged lehet rá!

- Nem hinném! – forgattam meg a szemeimet majd avval ott is hagytam. Nagy léptekkel szeltem át a házat majd erős ajtócsapás jelezte távozásomat. Ahogy beszívtam a friss hideg levegőt úgy éreztem, megkönnyebbültem. Kezemben a karddal, indultam meg a sűrű erdő felé, amit egy általunk kijárt ősvény vágott ketté. Sötét, olykor igazán félelmetes hangok szelték át a rémisztő csendet. Ide egy átlagember nem tette be a lábát, sőt nagy ívben el is kerülte. Féltek ide betévedni az emberek, talán a menő tízen éves tinédzserek hada fordult meg itt néha napján, akik vagánykodni akartak haverjaiknak és a rút igazság pedig az, hogy élve egyikőjük sem jutott ki. Vámpír táplálék lett belőlük és beálltak a sorba, most pedig talán ők is fő nemes vámpírok csicskásai. Igazából megvédhettük volna őket, de sajnos mi sem lehetünk ott mindig mindenhol. Bár az emberöléses esetek óta elég gyakran járjuk az erőt ellenőrzésképpen, de evvel nem sokat érünk el. Kár is tagadni, hogy vámpírok uralnak mindent, mi pedig azon vagyunk, hogy letaszítsuk őket, ez a harc megy már évszázadok óta, teljesen eredménytelenül.

Jól esett a hűvös friss levegő, egy picivel nyugodtabbnak éreztem magam bár apró nyugtalanító kérdések és gondolatok azért ott motoszkáltak a fejemben. Megálltam egy pillanatra majd tekintetemet az égre emeltem bár az ágaktól nem volt teljesen látható még sem érdekelt. Miért vagyok egy érzelmi analfabéta? Képtelen vagyok valamiféle jelét mutatni annak, hogy vannak érzéseim mások felé, ezért is menekülök, ha konkrét válasszal kell szolgálnom bármely olyan kérdésre, ami olyan választ vár, amiből meg is lehet tudni mit is érzek. Eléggé ki vagyok készülve, hogy Sungmin megjelenésével úgy Isten igazából mindent felborult. Vagy is most kezdenek felszínre törni az eddig elnyomott érzések? Mit is érzek most?

- Aishh.. – kezdtem el hajamat tépve toporzékolni. Kardomat csak elhajítottam a legközelebbi bokorba, mérgemben. Egy perc múlva vissza kellett fognom magam, mert a bordáim közé szorult levegő miatt fájni kezdett az oldalam, még nem gyógyultam meg teljesen. Elmásztam a kardomért majd felálltam és leporoltam magam. Tovább indultam, be az erdő sűrűjébe majd pár perc séta után egy alakot véltem felfedezni a távolba. Megálltam és hunyorogva néztem, próbálva megállapítani, hogy ki is lehet. Vámpír e vagy ember. Ha ember azonnal el kell tűnnie innen, ha vámpír meg kell halnia. Ráadásul még én sem vagyok abban az állapotban, hogy harcoljak. Nagy léptekkel indultam meg az alak felé, aki látszólag keresett valamit vagy valakit. Ahogy egyre közelebb értem, hozzá az alakja egyre jobban kirajzolódott…egy női  alak volt. Egy pillanatra megtorpantam mikor villámcsapásként ért a felismerés. Ő mégis mi Szentséges Jó isten keres itt? Joon állítólagos „szerelme” toporzékolt az erdő közepén lévő ösvényen. Hirtelen elfogott az rossz érzés és bár szívem szerint visszafordultam volna még is oda mentem hozzá.

- Semmi keresnivalód itt! – szólaltam meg azonnal mikor oda értem. Ijedtében hátra ugrott egyet majd rémült tekintettével fürkészte az arcomat. – Mit keresel itt?  - kérdeztem a jól ismert komoly arckifejezésemmel, a tekintet, ami hozzá párosult avval még ölni is képes lettem volna. Nem csoda, hogy a lány egyet hátrább lépet, nyelt is egy nagyot.

- É- Én csak e-eltévedtem. – dadogta idegesen.

- Miért gyanús ez nekem? – néztem rá gyanúsan. Zavart arckifejezése és szemével mindig kereset valamit vagy valakit ezért is vált annyira gyanússá. – Na, köhögd ki szépen, mert nem akarok össze futni az idegbeteg barátocskáddal!

- Tényleg csak eltévedtem azt hittem, ha erre jövők levágva az utat hamarabb haza érek! Igazából, mindig képes vagyok eltévedni! – mosolygott kínosan miközben mind végig kerülte a tekintettemet.

- Ahha, én meg vagyok a Dalai Láma! – csaptam vállamra a kardomat.

- Sajnálom! – hajtotta le fejét.

- Még is mit? – hirtelen kiült az arcomra az értetlenség.

- Hát, hogy Joon úgy elbánt veled! – nézett rám bűnbánóan.

- Eeeej…Ne kezdjünk  már sajnálkozásba! Az nem az én asztalalom!

- Tudom de…

- Szerintem jobb lenne, ha szednéd a sátorfád és jó messzire elbútoroznál innét! Ezt azért mondom neked, hogy megvédjelek, amit magam sem értem miért teszek, de el kell innen menned jó messzire, ha életben akarsz maradni! Nem egy embernek való ennyi vámpír között és szerintem lassan te is kezded belátni!

- Ehhez már túl késő! – motyogta lehajtott fejjel. – Ha most elmegyek magam mögött hagyva mindent, Joon mindenkit megölne a saját puszta két kezével, ezt te is jól tudod, szóval nem tehettem!

- És mit teszel, hagyod, hogy vámpírrá avassanak? – tettem fel neki a kérdést a legkomolyabban. Látszott rajta, hogy jól meggondolja mit is mondjon a kérdésemre majd egy halk sóhaj hagyta el a száját.

- Magam sem tudom, mihez kezdjek! – túrt idegesen a hajába.

- Tedd azt, amit mondtam!

- És szerinted Joon ölbe tett kézzel fog ülni és nézni, ahogy kisétálok a házból? – tárta szét karjait idegesen.

- Joon, úgy is hamarosan meg fog halni ezt mindenki tudja és vámpírok meg főleg! – vigyorogtam elégetetten.

- Ezt, hogy érted? – lepődött meg.

- Drakula visszatérése nem vicc! Gondolom, nem kell bemutatnom neked ki is Ő?

- Nem ismerem! – sóhajtott fel.

- Szóval, gondolkozz el azon, amit mondtam, ha menteni, akarod magad és életben akarsz maradni! – mondtam neki. – Szóval, most pedig egy másik ajánlat következik! Csak megsúgom, hogy két vámpír ólálkodik a környéken és érzik, hogy itt vagy bármely pillanatban felbukkanhatnak, farkasok is jelen vannak, de valamivel messzebb tőlünk és mivel még mindig le vagyok sérülve, így ha kellene, nem tudnálak megvédeni szóval, kikísérlek a fő útra ott már biztonságban vagy! – mondtam, mire egy kicsit megszeppent és kicsi zavartságot is véltem felfedezni arcán. Öt hosszú perc után végre rá vette magát, hogy elinduljon velem az oldalán kifelé a főútra. Sokszor pillantott hátra, de csak annak tudtam be, hogy megrémítette az, amit mondtam.

- Te így megérzed a vámpírok jelenlétét? – fordult felém mikor kiértünk a főútra.

- Nem vagyok, ember tudhatnád! – mosolyodtam el. – Na, menj, már sötétedik! – böktem az a városhoz vezető útirányba. Bólintott majd kabátját összehúzva magán indult meg a város felé. Kételyek között indultam meg a főhadiszállásunk felé. Magam előtt rugdosva a száraz faleveleket, gondolataimba merülve sétáltam egyre beljebb a korom sötét erdőbe.

- Hát te? – kérdezte egy mély hang közvetlen előttem.

- Kyuhyun? – néztem magam elé, de nem láttam senki. Csak a hangját ismertem meg.

- Te mit keresel itt? – kérdeztük egyszerre, meglepődve.

- Sétáltam! –vágtam rá gondolkodás nélkül, jobbnak nem láttam nem megemlíteni, hogy Joon barátnője furcsa mond erre tévedt. Bár még a nevét sem tudom…. – Te?

- Őr járatozok!

- Egyedül? – lepődtem meg.

- Leeteuk-nek dolga van, de hamarosan csatlakozik! – felelte.

- Ahhaa, akkor megyek is! Csövi! – avval ott is hagytam. Még egyszer utána néztem majd úgy döntöttem nem foglalkozok vele. Köztudott, hogy Leeteuk senkit nem enged egyedül őr járatozni még akkor, sem ha egy vérfarkasról van szó, de ők tudják. Kezdtem fázni ezért sietősre vettem a tempót, hogy hamar visszaérjek.  Kezdett az erdő életre kelni, de nem az állatoktól, amik egy szokványos erdőben vannak, hanem a vámpíroktól, akik megkezdték az éjszakai zsákmányszerző útjukat. A szél erősen süvítet végig az egész erdőn, rémisztő hangok kíséretében. Halálhörgés, sikoly, segélykiáltások a szél üzenete, de ezt csak páran vagyunk képesek meghallani. Egy átlagember számára ezek csak rémisztő hangok, amiktől jobb távol maradni, de számunkra ezek a hangok elárulták, hogy mikor merre menjünk, hogy egy csapat vámpírt nyomára bukkanjunk. 

Hirtelen megtorpantam, tüdőmben lévő levegő bent rekedt a két vörösen izzó szempártól, ami szemeim elé tárultak. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem ijedtem meg, sőt egy pillanatra a szívverésem is megállt. Pedig, nem vagyok egy ijedős fajta. Halk morgás hasított végig a csöndben és akkor már tudtam, hogy kivel is van dolgom. Megkönnyebbülve sóhajtottam fel.

- Mit keresel itt? – kérdeztem tőle, hátha választ kapok. Újabb morgás majd a vörös szempár eltűnt és csend telepedett az erdőre csak a szél süvítését lehetett hallani. Egy alak termet előttem, magéhoz húzva. Ismerős, jellegzetes illatából azonnal tudtam ki Ő. – Mit akarsz? – próbáltam eltolni magamtól, de sikertelenül.

- Azt, amit mindig is akartál!

- Sungmin..- hirtelen ajkai  enyémekre tapadtak és mohon falni kezdték azt. Lábaim földbe gyökereztek, gyomromban ezernyi pillangó kezdett repdesni, szívem hevesen kezdett dübörögni a mellkasomban. Szokatlan és furcsa érzés volt, de még is tetszett. Ha Sungmin nem tartott volna erősen kezei között el is ájultam volna a kellemesen szokatlan érzéstől. Hát akkor ilyen érzés az emberek által leírt érzés? Mi is ez? Szerelem?