33.rész
Tűz és jég
♦Nicole♦
- Ezek az idióták… - morgott Joon miközben a csuklómat szorítva húzott maga
után. Alig bírtam vele tartani a lépést.
- Joon ez fáj! – próbáltam kiszabadítani a kezem a szorításából.
- Nem felejtheted el! – fordult vissza hirtelen és nézett velem szembe.
- Joon…
- Hozzám tartozol. Nem Mirhez vagy bárki máshoz és főleg nem Kyuhyunhoz!
- Joon engedj el. – néztem rá mérgesen.
- Hagyjátok abba! – lépett oda hozzánk Seungho miután végre utolért minket.
- Engedd el! – nézett Joonra akinek szinte lángolt a tekintete a dühtől.
- Azt mondtam engedd el! – üvöltött rá Seungho.
- Aishh! – lökte el mérgesen a kezem Joon.
- Térj észhez! Elfogadtam a lányt a kedvedért, de a féltékenységed átlép
egy bizonyos határt!
- Na jó én mentem. – jelentettem ki, majd elsétáltam mellettük, de Joon
utánam rohant és újra megragadta a csuklóm.
- Még mit nem! Szerinted miért nem
hagytalak egyedül otthon?!
- Mert nem bízol bennem! – lettem én is egyre mérgesebb.
- Azért mert féltem, hogy az a barom elmegy érted! – kiabált vissza. –
Szóval maradj csöndbe, kövess és ne merészeld elengedni a kezem! – vett nagy
levegőket a mondata közben.
Nem akartam folytatni ezt az értelmetlen vitát így inkább nyeltem egyet és
hagytam, hogy Joon húzzon maga után miközben a többiek csöndbe jöttek utánunk.
A csönd nyomasztó volt és egyre jobban kiáltásra késztetett. Néha
hátrapillantottam a többiekre, de ők csak némán kullogtak utánunk, zsebre
vágott kézzel. Jéghideg pillantásokat vetettek rám, amitől félelem járt át.
Csöndbe voltak és nem szóltak semmit. Egyikük se mert ellenszegülni a mérges
Joonnak. Még Seungho sem.
- Joon… - szólaltam meg halkan miután már nagyon fájt a csuklóm az erős
szorításától.
- Csönd. – válaszolt hidegen.
- Menjünk haza… - kérleltem.
- Azt mondtam maradj csöndbe!
- Joon. – hasított a levegőbe egy hideg és fenyegető hang ami még Joont is
megállásra kényszerítette.
Hangja visszhangzott a fejembe megremegtetve a lelkem. Észre se vettem, de
hitelen szorítani kezdtem Joon kezét.
Azért mert vele akartam maradni?
Vagy inkább azért, hogy próbáljak ellenállni a hang hívásának?
- Gyere. – indult el újra Joon.
- Engedd el. – süvített újra a széllel a fenyegető hangja.
Joon újra megállt, majd ránézett.
Zsebre tett kézzel háttal az egyik fának dőlve nézett minket.
- Menj haza és hagyj minket békén.
- Nem tervezek egyedül hazamenni. – nem csak a hangja, a tekintete is
jéghideg volt.
- Nicole, gyere. – nyújtotta ki felém a karját.
- Meg ne mozdulj! – utasított Joon és olyan szorosan fogta a kezem, hogy
felszisszentem a fájdalomtól.
- Gyere. – szólt lágy hangon.
- Nem! – válaszolt helyettem Joon.
- Jó. Mosolyodott el Kyuhyun, majd
leengedte a kezét, s lehajtotta a fejét.
Ijesztő csend lepte el a környéket. Hideg szellő simogatta meg az arcom de
forró tűz égette a kezem.
Újra megszólalt a lágy csilingelő hang. Fenyegetése késként hatolt bele a
szívembe.
- Akkor elveszem erőszakkal.
Ez volt az utolsó figyelmeztetés.
A forró tűz ami addig a kezem égette eltűnt és fagyasztó jég hűsítette a
helyét.
Jéghideg szemek néztek le rám. Még mindig úgy csillogtak mint a gyémánt…
Két lépés választott már el Joontól. Mély levegőket vett és dühösen nézett
rám, de visszafogta magát.
Akkor még képes volt rá…
- Kyuhyun! – szólt Seungho. – Engedd el a lányt.
Kyuhyun gúnyosan elmosolyodott, majd ránézett.
- Jó volt újra látni titeket. – mondta, majd közelebb húzott magához.
Hirtelen valami elsuhant a fejem mellett. Mire feleszméltem már, egy nyílvessző
állt ki Joon vállából.
- Kyuhyun hallottam egy női hangot a hátunk mögül.
Mindketten odafordultunk.
- Tűnés! – biccentett a fejével oldalra mire Kyuhyun magához ölelt így nem
láttam semmit arról ami körülöttünk történik. Erősen szorítottam a pólóját és
mély levegőket vettem. Nem tudtam, hogy örülnöm kéne, vagy féljek, hogy hibát
követek el. Mikor lassan elengedtem és hátrébb léptem tőle, vettem észre, hogy
egy számomra idegen helyen vagyunk, egy kisebbe erdő közepén.
- Hogyan? – forgolódtam.
- Nem vagyunk olyan messze, mint gondolod. Sőt…
- Vigyél vissza! – fordultam újra vele szembe.
- Hé, nyugi már! – tette a kezét a vállamra.
- Te ezt nem értheted! – löktem el a kezét magamtól. – Vissza kell mennünk!
- Beléd meg mi ütött? Azt hittem örülni fogsz, ha megmentelek tőle és velem
lehetsz… - pislogott értetlenül.
- Az a lány… - kapkodtam levegő után.
- Mi van vele?
- Nem fogja megérni a reggelt, ha nem viszel vissza most rögtön!
- Ő nem egy egyszerű ember. – nevetett. – Tudja mit csinál és nincs
egyedül.
- Kyuhyun!
- Semmi erőfeszítésébe nem telik megölnie egy vámpírt. – mosolygott.
- Ez nem ilyen egyszerű!
Kyuhyun abbahagyta a mosolygást látva, hogy milyen komolyan próbálom
meggyőzni. Talán még meg is ijedt egy kicsit.
- Van fogalmad róla, hogy Joon mennyire tombolhat, amiért elszakítottál
tőle? – kérdeztem nyugodtan.
- Nem elszakítottalak! Megmentettelek!
Próbáltam lenyugtatni magam ezért lehajtottam a fejem és nagy levegőket
vettem. Valójában egy részem ugrált az örömtől, hogy újra láthatom, de tudtam,
hogy ez az érzés nem helyes. Egy pillanatra elakadt a lélegeztem amikor megláttam a földön az egyik
lehullott levelet kissé vörösen pislákolni. Mintha magától el akart volna égni…
Összeszűkített szemekkel néztem majd mikor az a kis levél már tényleg egy
kisebb lánggal égni kezdett felkaptam a fejem és Kyuhyunra néztem.
- Én szeretem őt! – mondtam hangosan.
Kyuhyun csak állt egy darabig és hideg pillantásokat vetett rám.
- Hazudsz.
- Nem!
- Nicole! – lépett oda hozzám és ölelt magához.
Abban a pillanatban háromszor elátkoztam az eget amiért nem volt erőm
ellökni magamtól.
- Én elvihetlek innen. – suttogta.
Összeszorult a torkom és egy kósza könnycsepp futott végig az arcomon.
- Már késő… - suttogtam és alig hogy ezt kimondtam körülöttünk hatalmas
lángfal keletkezett.
Nagy levegőt vettem majd próbáltam ellökni magamtól.
- Engedj el! – kiabáltam kétségbeesetten.
- Nem hagyom, hogy bántson… - motyogta, mire lefagytam. Gyorsan letöröltem
a könnyeim, majd megfogtam a karját és lassan óvatosan próbáltam azokat eltolni
magamtól.
- Engem nem fog bántani. – mondtam, mire lassan kezdett elengedni. – De
téged igen. – Kirázott a hideg amikor találkozott a tekintetünk ezért
lehajtottam a fejem. – Engedj el.
Azonnal levette rólam a kezeit és hátrébb lépett.
- Joon. – vettem nagy levegőt majd felemeltem a fejem és körbe néztem, de
mindenhol csak lángokat láttam. – Menjünk haza. – erőltettem mosolyt az
arcomra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése