Stay here Tonight 38.rész - Az árulók

38.rész

Az árulók

♦Abby♦

A csodás pillanatot egyszer valami úgy is tönkreteszi. Túl tökéletes minden…

Ellöktem magamtól Sungmint majd előrántottam a kardomat és támadó pozícióba álltam. Az egyik vámpír, akit nem régen érzékeltem a közelben most itt állt előttem pár méterre. Biztosra vettem, hogy kettő volt itt, előttem még is egy állt.

- Oh, Ne haragudjatok, hogy megzavartam a romantikus pillanatot. – mondta gúnyosan és mertem volna fogadni, hogy egy mosoly is párosult mellé.

- Mit keresel itt? – sziszegtem idegesen.

- Parancsot teljesítek! – válaszolta egyhangúan.

- Miféle parancsot? Tudod nagyon jól, hogy semmi keresni valód itt! – förmedtem rá, mire halkan felnevetett.

- Te nem parancsolhatsz nekem, akik az árulókkal szövetkeznek, azokat semmibe kell néznem!

- Miféle árulok, Changmin? Itt, aki áruló az te vagy és Yunho, nem pedig Mi! Jobb, ha az agyadba vésed! – emeltem fel a hangom. A düh kezdett eluralkodni rajtam, főleg, hogy ki nem állhattam a nyálas képű, kétszínű hülye gyereket.

- Én áruló? –nevetett fel úgy hogy az egész erdő bele zengett. A várnyomásom az egekbe szökött.

- Ne játssz az életeddel, te kölyök! – förmedtem rá.

- Az hiszed, félek tőled? – hangja, mint mindig a legkomolyabban csengett.  Amióta ismertem, mindig ilyen volt, de aki jobban ismerte az tudta, hogy ez mind csak álca. Gyenge volt, de ezt még saját maga sem merte bevallani pedig ezért van, ott ahol most. Gyűlöltem őt, pedig aki ismert tudta, hogy nem mindig volt ez így…

- Jobb lenne! – sziszegtem dühösen.

- Jobb lesz, ha távozol! Nem nézzük jól szemmel, ha itt vagy! – szólalt meg mellettem álló Sungmin.

- Kussolj te kutya! – förmedt rá, mire Sungmin szemei vörösre váltottak és egy hangos morgás hagyta el a száját. Mire egyet pislogtam már egy életnagyságú farkas nézett farkas szemet Changmin bárunkkal.

- Kellett ez neked?

- A játék még csak most kezdődik! – érződött a hangjából, hogy a mosoly levakarhatatlan az arcáról.

Hogy is magyarázta Leeteuk a társunkkal való kommunikációt? 

„Minél jobban rá hangolódsz, társad lelki hullámaira annál előbb léphetsz vele kapcsolatba. Pusztán gondolattal tudsz vele kommunikálni. Ritkán fordul elő, nem mindenki tud kommunikálni a társával a gondolatok segítségével. Miután a lelki összekapcsoltak ezek után már könnyedén üzenhet a másiknak a harc közben” – hangozott fejemben bölcs leaderünk okossága.

Ez mind szép és jó, de időm semmi. Ki tudja, mennyi időt venne el ez lélek össze izélős cucc. De ha nem próbálom meg Sungmin szét fogja tépni Changmint azt pedig bármennyire is jó lenne eltávolítani a Föld felszínről egyelőre nem, tehetem meg.

Mit tegyek?

Az idő, mintha megfagyott volna körülöttünk csak a fák susogását lehetett hallani. Changmint arca komollyá vált szemei felizzottak. Ő készen állt arra, ami bennünk még csak gondolatban merült fel. Harcolni akart, megmutatni mire képes egyedül. Bár mi ketten voltunk és ismertük az erejét, de hosszú idő telt el a csapatból való távozása óta. Erősebb lett, ki tudja mennyire.

Itt volt az idő cselekedni kellett, ellöktem magam földtől kardomat a levegőben tartva ugrottam felé.

Állj! – üvöltöttem belül, mikor láttam, hogy Sungmin rá akarja vetni magát Changminra.

Egy szót sem ejtettem ki a számon, ami még inkább meglepett, hogy Sungmin azonnal meg is állt. Nem volt időm meglepődni, mert mire észbe kaptam Changmin már ütni készült, elhajoltam tőle mire kezemben lévő karddal elsuhintottam a feje felett.

Mi volt ez? – kérdezte értetlenül Sungmin.

Nincs időnk ezen meglepődni! Segíts! – utasítottam. Egy pillanatra nem figyeltem és egy jól irányzottat kaptam a szemem alá, amitől a földre is kerültem. Nem elég, hogy gyorsabb lett, de még erősebb is. Sungmin rávetette magát és majdnem széttépte.

Sungmin sokkal erősebb volt, ez már Joon-nal való küzdelme során is megmutatkozott.

Hagyd életben! Azt akarom, hogy jelentsen azoknak a szemeteknek! – utasítottam Sungmin-t. Ha hagyom, talán meg is öli azt pedig nem akartam. Felálltam és úgy éreztem újra magam, mint egy mosott rongy. Úgy nézz, ki sosem leszek már a régi. Sungmin Changmin felett állt, egyenesen az arcába lihegve. Képtelen volt mozogni, Sungmin tett róla.

- Nem illik a gyengébbel kikezdeni. – sétáltam oda mellé majd leguggoltam.

- Mindenki azt kapja, amit érdemel! – nyögte. Arcát vér borította, sebhelyek borították, Sungmin percek alatt padlóra tette. Farkasom rá mordult és még közelebb hajolt hozzá.

Ne bántsd! Kezdek hozzá szokni ehhez a kommunikáláshoz. - mondtam neki.

Én nem szóval, fogd be!

Akkor enged el!

Kérésemre leszállt róla majd újra ember alakba állt mellettem. A földön heverő vámpír ivadék kapva az alkalmon gyorsan álló helyzetbe tornázta magát.

- Remélem ez volt az utolsó találkozásunk! – vettetem felé dühös pillantásokat.

- Nem mondj ilyeneket, evvel csak azt mutatod ki, hogy gyenge vagy! – mosolyodott el.

- Fogd be a pofád! – ragadtam meg a kabátja nyakát, dühösen néztem rá.

- Kutyáddal könnyen vagy!

- Egykoron te is kutya voltál, áruló. – sziszegtem dühösen.

- Hagyd abba! – szólt rám Sungmin.

- Látod? Most is védelmedre kelt. – mosolyodott el gonoszul. Egyre jobban kezdett elborulni az agyam, bármelyik percben olyat tettem volna, amit más csak rémálmaimban láthat. Képes lennék itt helyben apró darabokra tépni.. – Talán… ha őt bántom, elérem, hogy engem bánts?

Düh végül eluralkodott rajtam, elmém elborult és ütni kezdem, miközben egyre több ocsmány szót üvöltöttem a képébe. Évek óta készültem erre, de a megállapodás szerint együnk sem bánthatja a másikat. Arra eszméltem, hogy Sungmin megpróbál leszedni róla, végül csak sikerült neki lerángatni róla. Levegő után kapkodva meredtem a földön fetrengő Changmin-ra, lassan elmémből is kezdett eltűnik a fekete köd.  Lassan kezdett el jutni a tudatomig mit is tettem, őszintén megvallva egy pillanatát sem bántam meg.

- Tűnj el! – mutatott dühösen az egyik irányba Sungmin de képtelen voltam le venni a szemem az éppen feltápászkodó Changmin-ról.

Most meg kaptad te szemét…

- Menj már! – kiabált rám Sungmin ami visszatérített a valóságba. Lassan fordultam meg és indultam a faház felé. Lépteim nehézkesek váltak, légzésem akadozni kezdett, szédültem csak ide-oda kóvályogtam egyik fától a másikig. Nedves dolgot éreztem végig folyni a számon majd végig a nyakamon. Kezemet orromhoz emeltem, végig folyt rajta a vér. Kezdtem érteni, hogy miért kezdtem el rosszul érezni magam. Testem, mint egy tehetetlen fal levél hullt le földre. Minden erőm elszállt, képtelen voltam mozogni. Pilláim egyre nehezebbé váltak, már erőm sem volt nyitva tartani. Lehunytam szemem, végül megszűnt körülöttem minden…

Stay here Tonight 37.rész - Imprinting

37.rész

Imprinting

♦Nicole♦

- Nem vagyok, ember tudhatnád! – mosolyodott el a lány. – Na menj, már sötétedik! – bökött a fejével a városhoz vezető útirányba.

Bólintottam egyet, majd elindultam. Néhány lépés után magam mögé néztem, de ő már sehol sem volt. Egy pillanatra megtorpantam és ijedten néztem körbe.

- És még mindig nem tudom a nevét. – motyogtam az orrom alatt.

Minden kis apró zajra összerezzentem, hiszen tudtam, hogy figyelnek engem. Nem voltam annyira hülye, hogy ne tudjam, hogy nem engednének ki úgy a házból, hogy ne küldjenek senkit utánam. Biztonságba kellett volna, inkább érezzem magam, amiért vámpírok vigyázták rám, de igazából az utóbbi időben kezdtem elborzadni tőlük.

Félelmem már addig fajult, hogy képzelődni kezdtem. Szinte biztos voltam benne, hogy valaki mögöttem lépked, vagy, hogy éppen néz, esetleg suttog valamit. A fejemhez kaptam, hogy befogjam a fülem és lehajtott fejjel siettem tovább.

- Nicole! – hallottam egy ismerős hangot, mire megtorpantam. Lassan felnéztem, majd elvettem a kezem a füleimtől.

Kyuhyun zsebre dugott kezekkel állt nem messze tőlem az út szélén, miközben kissé aggódó arckifejezéssel nézett.

Szinte könnyekbe törtem ki a megkönnyebbüléstől. Odarohantam hozzá, majd szorosan átöleltem, mire ő óvatosan körémfonta karjait és fejét az enyémnek döntötte.

- Szerintem követnek. – motyogtam.

- Tudom. – suttogta. – Ne haragudj, hogy késtem.

- Semmi. – ráztam a fejem. – Találkoztam azzal a lánnyal.

- Kivel? – tolt el kissé magától, majd lenézett rám. – Abby?

- Nem tudom, hogy hívják. Ott volt amikor Joon…

- Igen, az Abby lesz. – mosolyodott el.

Egy pillanatra felnéztem rá, majd fejem újra a mellkasának döntöttem.

- Folyton attól félek, hogy Joon bármelyik pillanatba megjelenhet, és mindent porrá éget. Veled együtt.

- Ő nincs itt. – simogatta a hátam.

- Hányan vannak? – suttogtam.

- Ketten.

- Ismered őket?

- Nem. Ne remegj már ennyire, nem fognak idejönni, amíg itt vagyok! – szólt rám.

- Nem tudom, meddig bírom még ezt… Mit kéne tennem? – engedtem el és léptem egyet hátrébb.

Kyuhyun sóhajtott egyet, majd mélyen a szemembe nézett. Elkapta a karom, majd hirtelen magához rántott és szorosan átölelt.

- Három nap múlva elmegyek érted. – suttogta.

- Kyuhyun! – emeltem fel a hangom.

- Majd én, megmentelek. Te csak várj rám.

- Miért teszed ezt? Miért figyelsz rám már az első perctől kezdve, hogy találkoztunk?

- Tudod mi az az „imprinting”?

- Nem. Mi az?

- Ha végre velem leszel, elmondom.

- Kyuhyun…

- Menned kell. – tolt el lassan magától.

- Rendben. – engedtem el a karját. – De ne kövess.

- Miért? – emelte fel a hangját.

- Csak ne. – mosolyogtam rá, majd hátat fordítottam.

Léptem párat, majd nagy levegőt vettem és lassan elindultam hazafelé.

Lassan kinyitottam az ajtót majd mikor besétáltam a nappaliba csak Seungho-t, Mir-t és Thunder-t láttam.

- A többiek? – pislogtam.

- Nem tartozik rád. – bökte oda Seungho flegmán.

Keresztülsétáltam a nappalin, majd mire a szobám ajtaja elé értem, hallottam, ahogy bevágódik a bejárati ajtó.

- Megvolt Drakula első áldozata. – hallottam G.O hangját.

Kikerekedtem a szemeim és remegni kezdett a kezem. Lassan visszafordultam, majd közelebb mentem a nappalihoz, hogy lássam őket.

- Ki volt az? – kapta fel a fejét Thunder.

- Tiffany. – állt meg G.O a nappali közepén, majd zsebre vágta a kezeit.

- Mi? – kapta fel Mir is a fejét.

Aggódva figyeltem Mir-t aki pont szembe ült velem a kanapén így láthattam az arcát.

- Mi ez az arckifejezés? – nézett rá Seungho.

- Meghalt? – kérdezte Mir G.O-t.

- Csak egy kicsit. – húzta a száját G.O.

Mir lehajtotta a fejét, így nem láttam az arcát, de el tudtam képzelni. A többieknek fogalma sem volt Mir érzéseiről. Csak én tudtam róluk…

Mikor már épp rászántam magam, hogy odamegyek Mir-hez a bejárati ajtó ismét kinyílt. Az ajtó felé kaptam a tekintetem, amin egy ismeretlen férfi sétált be.

- Yunho. – állt fel Seungho a kanapéról.

- Yunho? – suttogtam magam elé.

A férfi meghajolt Seungho előtt, majd miután kiegyenesedett beszélni kezdett.

- Nem történt semmilyen támadás.

- Remek. Azért ne veszítsd szem elől. Egy pillanatra sem! – mondta Seungho, majd nyugodtan visszaült a kanapéra.

- Viszont találkozott valakivel. – folytatta mire Seungho újra rákapta a tekintetét.

A szemeim kikerekedtek és azonnal világosság vált, hogy ő az egyike azoknak, akik követtek.

- Kivel? – lett mérges Seungho haja.

- Seongdong-gu déli farkas falkajának az egyik tagjával. – válaszolt.

- Kyuhyun. – mondta Thunder, majd Seungho-ra nézett.

- Értem. Elmehetsz. – intett Seungho Yunho-nak mire az újra meghajolt, majd mikor kinyitotta a bejárati ajtót megállt és újra meghajolt. Joon sétált be az ajtón, majd Yunho távozott rajta. A szívem azonnal hevesebben kezdett dobogni a rémülettől. Gyorsan a szobámhoz siettem, óvatosan kinyitottam az ajtaját, majd lassan becsuktam magam után, hogy ne halljanak belőle semmit.

Levegő után kapkodva léptem el az ajtómtól.

- Vajon hallotta? – suttogtam idegesen miközben ide-oda kapkodtam a tekintetem.

A szobám ajtajának nyikorgó hangjára lettem figyelmes. Belém szorult a levegő, és rémülten fordultam lassan felé.

- Jól vagy? – lépett be Joon.

- Fáradt vagyok. – próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, de nem igazán sikerült.

- Csak nem a túl sok sétától? – mosolyodott el.

- De… - mosolyogtam vissza.

- És? Merre jártál? – csukta be maga után az ajtót, majd elsétált mellettem és az ablakhoz ment.

- Erre-arra. – fordultam utána.

- Erre-arra? Pontosabban? – bámult ki az ablakon.

- Nem tudom. Csak mentem. Miért faggatózol?

- Hiányoztál.

- Oh. – nem igazán tudtam mit mondhatnék erre.

- Én nem hiányoztam? – fordult felém, majd lassan elindult.

- D-de. – ijedtem meg. – Persze.

- Miért érzem azt, hogy hazudsz? – szomorodott el az arca.

- Csak képzelődsz. – mosolyogtam zavartan.

Megállt előttem, majd kezét az arcomra tette. Érintésétől kirázott a hideg.

- Képzelődnék? – döntötte kissé oldalra a fejét miközben keze egyre lejjebb haladt.

- Joon… - remegett a hangom a félelemtől.

- Döntöttem. – vette le rólam a kezét.

- Miben? – néztem rá lepetten, miután egy kisebb sóhaj hagyta el a számat.

- Teljesítem a kérésed. – mosolyodott el.

Szemei vörösen kezdtek izzani és a száján kifolyt egy kis vér, ahogy nőttek az agyarai.

- Joon… – léptem hátra egyet.

Elém lépett, kezét a derekamra tette és olyan erősen szorított magához, hogy moccanni se tudtam.

- Joon! – kiabáltam kétségbeesetten.

Lassan a nyakamhoz hajolt, én meg elborzadva fordítottam el a fejem. Meleg lehelete égette a bőröm, majd hófehér agyarai hirtelen a nyakamba fúródtak. Éles fájdalom hasított végig az egész testemben és egy fájdalmas kiáltás hagyta el a számat. Éreztem, ahogy a forró vérem végig folyik a mellkasomon. Szédülni kezdtem és erős hányinger kapott el. Olyan érzés volt mintha egy láthatatlan kéz a mellkasomban matatna. Keserves könnyek gördültek végig az arcomon, a levegőm pedig elfogyott. Hiába próbáltam nem kaptam levegőt. Fulladozni kezdtem. Mikor a fájdalom már elviselhetetlenné vált, Joon lassan elhajolt a nyakamtól. 

A testemből minden erő elveszett és a pánik miatt hiába kapkodtam levegő után, nem értem el vele semmit. Ha Joon elengedett volna erőtlenül rogytam volna a földre, mint egy rongybaba. Lassan felvett, majd óvatosan letett az ágyamra. A mellkasomba éles fájdalom hasított végig, de nem bírtam kiáltani a levegőhiány miatt.

Joon lassan fölém hajolt, a szemeim pedig lassan elkezdtek lecsukódni.

- Csendben várd a halált. – hallottam Joon hangját, majd végleg megszűnt körülöttem minden.