Stay here Tonight 20.rész - Ígéret

20.rész

Ígéret

♦Nicole♦
Irtózatos fejfájásra ébredtem dél körül. Forgott velem a világ mikor felültem Joon ágyában, bár ő nem volt mellettem. A fejemet fogva botorkáltam ki a szobából.

- Már megint elment ez a- morogtam magamban mikor a nappaliba megtorpant.

- Mit keresel itt? – kérdeztem meglepődve Joon-t aki a kanapén ült.

- Tudtommal itt lakom. – válaszolt unottan.

- Sosem szoktál itthon maradni. – ültem le mellé.

Nem válaszolt csak a tv-t bámulta mereven. Talán dühös volt, szomorú vagy fáradt. Nem tudom, de látszott rajta, hogy nincs valami jó kedve.

- Jobban vagy már? – akartam hozzáérni a mellkasához ahol belédöfték a karót, de elkapta a kezem.

- Már jól vagyok. – mondta dühösen.

- Most miért nem engeded, hogy megnézzem? – emeltem fel a hangom.

- Mondom már elmúlt! – förmedt rám.

- Bocs, elfelejtettem, hogy vámpír vagy és te ilyen hiper szuper gyorsan gyógyulsz, ha átszúrnak egy karóval, akkor is. Én kérek elnézését! – álltam fel a kanapéról.

- Most meg miért üvöltözöl? – nézett rám egyhangúan.

- Én… - kapkodtam idegesen levegő után majd csípőre tettem a kezem és elfordítottam a fejem, hogy ne lássa, ahogy dühös szemeim szinte szikrákat szórnak. – Te miért vagy dühös? – néztem rá nyugodtságot színlelve.

- Nem vagyok dühös. – jelentette ki.

- Akkor mi bajod van?

- Semmi.

- Jó. Keress meg, ha kipihented magad és észhez tértél. – mondtam majd kiviharzottam a házból. Nagy határozott léptekkel haladtam, vissza se néztem. Majd visszamegyek, ha egy kicsit lenyugodtak a kedélyek. Semmi kedvem nem volt némaságba ülni egymás mellett miközben azt érzem, hogy duzzog valamin, mint egy gyerek. Akkor nézze  a tv-jét mit bánom én. Reméltem, hogy mire hazaérek, normális lesz. Addig pedig vakon sétálgattam az utcákon. Unalmamba zsebre vágott kézzel kavicsokat rugdostam az utcán. Egy árva kisgyereknek éreztem magam, akinek nincs hova haza mennie. Aztán rájöttem, hogy még megtörténhet ez velem. Ha Seungho nagyon mérges lesz rám el kell mennem, de hová? Nincs hova mennem, nincs senki, akire számíthatnék csak ők vannak nekem. 

- Joon…Nem akarok kóbor kiskutya lenni… - motyogtam az orrom alatt búsan.

Besétáltam egy kevésbé forgalmas, kis elhagyatottnak tűnő utcába majd neki dőltem a falnak és lassan lecsúsztam. Leültem majd az eget kémleltem és vártam, hogy teljen az idő. 

Késő délutánig ücsörögtem, járkáltam, tébláboltam. Végül vettem a bátorságot és elhatároztam, hogy beszélek Seungho-val.

Óvatosan remegő kézzel nyitottam be a házba mikor G.O nézett rám lepetten.

- Hello. – mondtam félénken.

G.O gyorsan körbe nézett  majd csöndbe odasietett hozzám.

- Tűnj el amíg még tudsz. –hajolt oda  hozzám.

- Beszélni szeretnék Seungho-val. – próbáltam magabiztosnak tűnni.

- Könyörgöm, menj el, ha élni akarsz. – toporzékolt idegesen.

- Miért mi-

- Nicole? – jelent meg a semmiből Seungho G.O mögött.

G.O csalódottan lehajtotta a fejét majd nagy levegőt vett.

- Beszéljetek. – fordult meg. – De ne ölj meg senkit. – tette kezét Seungho vállára majd elment.

- 2 percet kapsz, hogy elmondd, amit akarsz, utána vagy eltűnsz vagy-

- Jó értettem! – vágtam a szavába. – Mit kell tennem azért, hogy elfogadj? Vagyis.. valamiért nagyon utálsz engem már  a kezdetektől fogva, de amióta megtudtad, hogy…- akadt el a hangom. – hogy beleszerettem Joon-ba úgy csinálsz, mintha az ellenségetek lennék, és az éltetekre törnék. Miért nem fogadsz el? Nem jövök többet ide, ha ezen múlik, de hadd maradjak vele. – hadartam el majd idegesen levegő után kezdtem kapkodni. 

Seungho csak állt és nézett semmit mondó arckifejezéssel.

- Nem. – válaszolt nyugodt hangon mégis fenyegetően.

- Kérlek. – tettem össze a kezeimet.

- Mondom nem!

- De miért? Mi bajod van velem? – gyűltek könnyek a szemembe.

- Idő kérdése és tönkreteszed a csapatot! Vezetőként az a feladatom, hogy ezt megakadályozzam, és ha ez azzal jár, hogy Joon haragjával kell számolnom, vállalom!

- Nem teszek tönkre semmit!

- Ki mondta, hogy szándékosan teszed?! – förmedt rám mire megszeppentem. – Észre se fogod venni, de a puszta jelenléted szépen lassan tönkretesz mindent. – kezdett lassan újra úrrá lenni a dühén. – Menj. – mutatott az ajtóra.

- Seungho…

- 10!

- Kérlek!

- 9.

- Hadd bizonyítsam be az ellenkezőjét!

- 8. – nézett rám szúrós szemekkel, ahogy teltek a másodpercek.

- Nem megyek el amíg el nem fogadod az érzéseim, akkor inkább hagyom, hogy megölj!

- 7.

- Nincs hová mennem, nincs kihez forduljak, szívességet teszel!

- 6.

- Mit számolgatsz?! Csak essünk, túl rajta úgy se megyek el!

- 5. - vett mély lélegeztet.

- Gyerünk már! – ordítottam toporzékolva.

- Seungho! – jött be Mir a nappaliba.

- 4. – mondta dühösen miközben le sem vette a szemét rólam.

- Hagyd abba, hallod ez nem te vagy! – tette Mir a kezét Seungho vállára.

- 3.

- Fuss. – nézett rám Mir aggódóan.

- Nem megyek el! – kiáltottam miközben már egyre rosszabbul láttam a könnyeimtől.

- 2.

- Könyörgöm, menj! – hadart Mir miközben erősen fogta Seunho vállát.

- 1. – mondta ki a végszót Seungho.

- Siess. – suttogta Mir.

Becsuktam a szemem rögtön ezután, majd Seungho fájdalmas kiáltására nyitottam ki.

- Seungho! – kiáltotta Mir. Seungho térdre rogyott a nyakát szorongatva miközben üvöltött a fájdalomtól.

- Mi történik? – néztem Mir-re.

- Nem…- kezdte majd elakadta mondandójában. Hirtelen a nyakához nyúlt majd a falnak dőlt és nehezen lélegzett. Próbálta visszafojtani a fájdalmas kiáltását.

- Mi ez az egész?! – forgolódtam idegesen.

- A jel. – szuszogta Mir.

Odasiettem hozzá majd nehezen levettem a kezét a nyakáról. Az eddig vörös jel, lassan kezdett elsötétedni. Befeketedett.

- Nem úgy volt, hogy az átok megtörése csak azokra hat ki akik elvégzik a szertartást?! – kiabáltam, de nem válaszoltak. Kezdték elveszíteni a fejüket. 

A másik szobából hallottam, ahogy G.O is felkiált. Nála is elkezdődött.

- Joon. – villant be a kép. 

Kirohantam az ajtón majd meg sem álltam Joon házáig, amit már a saját otthonomnak is tekintettem. 

Feltéptem az ajtót majd berontottam a házba és kapkodva forgolódtam Joon-t keresve.

- Nicole? – hallottam halk akadozott hangját. A nappali felé fordultam és láttam ahogy a földön fekszik és a nyakát fogva. Odasiettem hozzá majd letérdeltem mellé és fejét az ölembe tettem.

- Mióta...

- Nem rég kezdődött. – szakított félbe Joon. Szapora légzése volt, és a nyakát szorongatta. Izzadni kezdett miközben a fájdalommal küzdött. A kezét szorongattam és idegesen dőltem előre hátra. Majd óvatosan felálltam és a konyhába szaladtam majd egy vizes borogatással tértem vissza. Mikor visszaértem Joon nehézkesen felült, de a fájdalmai nem akartak elmúlni. Belekaroltam majd felsegítettem és elbotorkáltunk a kanapéig ahol lefeküdt. Felkaptam a vizes borogatást, amit ledobtam a földre majd a homlokára tettem.

- Te meg mit művelsz? – vette le a homlokáról a rongyot. – Nem vagyok lázas. – mondta nehézkesen.

- Sajnálom. – mondtam halkan majd kivettem a kezéből a rongyot és elindultam a konyha felé, hogy visszavigyen, de elkaptam a karom mire megtorpantam és visszanéztem rá.

- Csak maradj itt, jó? – nézett rám szomorúan miközben hatalmas fájdalmai voltak.

- Nem lehet. – kezdtem el újra könnyezni.

- M-miért? – dadogta halkan.

- Beszéltem Seungho-val…

- Mi? – lepődött meg, de nem volt ereje kifejezni a lepettségét.

- Nem engedi… - vettem ki lassan a kezem az övéből. – El kell menjek… - mondtam miközben alig bírtam megállni, hogy elsírjam magam. 

Joon hirtelen felpattant a kanapéról, odalépett hozzám majd magához ölelt. Meglepettségembe csak pislogtam, és remegtem erős karjai közt.

- Ha elmész, megyek veled. – suttogta.

* Tönkreteszed a csapatot* hallottam Seungho dühös szavait a fejemben.

Igaza volt. Már értem. Maradjak és küzdjek vagy menjek? Szó nélkül el kéne tűnnöm? Így lenne a legjobb?

- Ha elmész, utánad megyek és megkereslek! – szólalt meg Joon miközben szorítása egyre erősebb lett. Már szinte fájt. – Bármerre mész megtalállak!

- Joon…

- Ígérd meg! – emelte fel a hangját. – Ígérd meg, hogy velem maradsz.

Hogy mondhatnám ilyenkor azt, ami helyes? Képtelen vagyok rá…

- Rendben. – mondtam mire szorítása lassan meggyengült és fáradtan ült vissza a kanapéra. Lassan eldőlt és újra a nyakát fogta, miközben próbálta kibírni a fájdalmat, ami kínozza. Már azt sem tudtam elképzelni, hogy honnan szedte azt a sok erőt ilyen fájdalmak mellett, hogy olyan hirtelen felpattanjon a kanapéról és szorosan magához öleljen. A félelme, hogy elmegyek erőt adott neki, ami el is szállt miután megígértem neki, hogy nem hagyom el. 

Lehet hiba volt.