Stay here Tonight 6.rész - Az idő múlása felejtéssel jár

6.rész

Az idő múlása felejtéssel jár

♦Nicole♦

Nem akartam tovább húzni, halasztani a dolgot. Lassan felültem az ágyon majd körbe néztem. A csuklóm és a nyakam újra be volt kötve. Éreztem, hogy nem kéne még egyszer levennem. Bár nem értettem miért. Lementem a nappaliba ahol nem volt senki. Újra egyedül voltam a nagy házban. Leültem az egyik fotelbe mikor hallottam, hogy kattan a bejárati ajtó zárja. Felugrottam és az ajtóhoz siettem.

- Joon? – mondtam miközben az ajtó felé tartottam.

Mikor odaértem az egyik srác akit már láttam a másik házban csukta be maga után az ajtót.

- Te meg..? – csodálkoztam.

- Joon megkért, hogy ugorjak át, hogy minden rendben van-e. – vigyorgott.

- Értem.. – gondolkodtam el.

- Mi történt a nyakaddal?

Megtorpantam majd lassan visszafordultam. Szólásra nyitottam a szám de nem jött ki rajta hang.

- Csak nem Joon volt? – komolyodott el.

- Nem! – ellenkeztem rögtön.

- Akkor jó. – mosolyodott el újra.

Visszamosolyogtam rá majd elindultam a nappaliba.

- De.. – szólalt meg mire visszanéztem. – Ha lehet ne vedd le a kötést. – mondta mire gyanakodva néztem vissza rá.

- Mi van veletek? – fordultam vissza és kérdőre vontam.

- E-Ezt hogy érted? – dadogott.

- A kötéssel. Meg amúgy mindennel. Furcsák vagytok. – Minél tovább fokoztam egyre jobban kezdett bepánikozni. -  Már kétszer megtámadtak és… és… és harapdáltak. – hadonásztam a kezemmel mert nem tudtam szavakba önteni azt amit mondani akarok. – Joon is furcsa. Tegnap… - akadtam el a mondandómba. – Valaki elmagyarázhatná végre, hogy mi folyik itt. – néztem rá.

- Gyere. – indult felém majd bement a nappaliba és leült a kanapéra én meg mellé.

- Mit csinált Joon? – nézett rám.

- Megőrült. – gondolkoztam el. – És.. a… a sebemet….nyalogatta … vagy valami ilyesmi. – néztem rá.

- Kezd elvadulni az átok… - motyogta miközben maga elé meredt.

- Mi? – pislogtam.

- Semmi. – pislogott párat majd elmosolyodott.

- Mit titkoltok? – néztem rá komolyan.

- Tudod… - komolyodott el ő is. – Az igazság az, hogy… - a szívem egyre hevesebben vert. Végre megtudhatom, hogy mi is folyik itt. – Joon egy… - egyre közelebb hajoltam, hogy jobban halljam és kikerekedett szemekkel figyeltem. -  Vashiányos porphyria nevű születési rendellenességben szenved. – mosolyodott el majd elégedetten hátradőlt.

Meghökkenve és elégedetlenül pislogni kezdtem.

- De mivel minden rendben én megyek is. – állt fel a kanapéról. – Joon kérte, hogy ne hagyd el a házat. – nézett le rám majd elindult az ajtó felé.

- A nevedet legalább elárulnád? – kiabáltam utána.

- Mir. – kiáltott vissza majd elhagyta a házat.

- Vashiányos porphyria?? – csodálkoztam miután egyedül maradtam.

Gondolkodni kezdtem majd 1 óra múlva már úton voltam egy közeli bolt felé.

Miután megvettem amit szerettem volna, otthon vártam míg Joon haza jön.

A konyhában felültem az egyik pultra és néztem ki a fejemből. Addig bambultam míg furcsa hangokat kezdtem hallani. Mintha lassan álomba merültem volna.

         - Hova mész? – hallottam egy ismerős lány hangját a fejemben.

Szinte láttam ahogy a nagy tömegben áll és engem néz.

         - Haza. Már késő van. – hallottam halványan, hogy válaszoltam neki.

         - Légy óvatos haza felé Nicole! – integetett nekem.

Az ajtó hirtelen kinyílt mire kinyitottam a szemem a rémülettől. Egy darabig csak pislogtam, hogy most csak álmodtam, vagy tényleg eszembe jutott valami.

- Te meg mit csinálsz? – nézett rám Joon.

- Eszembe jutott. – vigyorogtam.

- Mi? – lepődött meg.

- A nevem. – ugrottam le a pultról.

- Bármi is az a Kiskutya jobban illik rád. – mondta miközben elmentem mellette és megálltam a nappaliban.

- Hát jobb ha leszoksz róla, mert a nevem Nicole. – néztem rá mosolyogva.

Örültem annak, hogy legalább már a nevemre emlékszem.

- Kiskutya. – javított ki.

- Nicole. – néztem rá komolyan mire csak megforgatta a szemeit. – Gyere. – intettem neki mire először meglepődött majd elém állt. – Ülj le. – mutattam a kanapéra.

- Minek?

- Csak ülj le.

Miután leült besiettem a konyhába és egy tálba kezdtem rakosgatni abból amit vettem a boltba.

- Amúgy…- kezdte Joon a kanapén ülve.

- Hm?

- Mivel úgy néz ki, hogy még egy darabig itt maradsz valamit meg kéne beszélnünk.

- Mégis mit?

- E-El kell mondanom valamit. – mondta én meg a tállal odaálltam elé és figyeltem. – Lehet… vagyis biztos, hogy ki fogsz akadni de…

- Nesze. – nyomtam a kezébe a tálat.

- Ez mi? – nézett fel rám.

- Áfonya. Mir már elmondta, amit szeretnél. És nincs semmi baj.

- Mi van? – csodálkozott.

- Igazán elmondhattad volna,  hogy vashiányos porphyriád van és ezért voltál olyan furcsa. Ezért hoztam neked áfonyát. Az jó a vashiányosoknak.

- Mi? Nem! – állt fel majd letette a konyha asztalra a tálat.

- Mi nem? – kérdeztem majd oda siettem a tálért és elé álltam vele. – Kóstold meg ízleni fog! – fűzögettem.

- Nem erről van szó! – rázta a fejét idegesen.

- De a kedvemért! Csak egyet! – nyomtam az orra alá.

- Nem érted, hogy nem erről van szó?! – emelte fel a hangját majd kiverte a tálat a kezemből. A tál szilánkokra tört a padlón, az áfonya pedig ami benne volt szanaszét repült. A darabokra tört tálat néztem a földön majd kiábrándulva Joon-ra néztem.

- É… - kezdtem de lassan elhalkultam.

Csalódottan elfordultam majd letérdeltem és az éles darabkákat kezdtem összeszedegetni.

- Hagyd. – mondta majd megfogta a karom amit én szó nélkül kirántottam a kezéből és szedegettem tovább a tál darabkáit.

- Hagyd már.. – kérlelt majd újra megfogta a karom és felrántott a földről.

- Eressz! – szóltam rá sértődötten.

Megfogta a kezem majd közel húzott magához és megölelt.

- Nézd el nekem, már rég elfelejtettem, hogy kell a kiskutyákkal bánni… - suttogta miközben szorosan ölelt magához.

Stay here Tonight 5.rész - Az első szó

5.rész

Az első szó

♦Nicole♦

A plafont bámulva feküdtem a puha ágyon. Nem tudtam helyre tenni a gondolataimat. Úgy éreztem lassan de biztosan felemésztenek. 

Felemeltem a kezem és a bekötözött csuklómra néztem majd a nyakamhoz nyúltam ami szintén be volt kötve. Nem tudtam mi történt velem.

Valaki lassan benyitott majd megállt az ágy mellett. Lassan felé fordultam. Semmit mondó szemeimmel próbáltam valamit kifürkészni a szemeiből, de túl ügyes volt abba, hogy elrejtse az érzéseit.

- Jobban vagy már? – kérdezte.

Vissza fordítottam a fejem és tovább bámultam a plafont. Most erre mit mondhattam volna? Egyáltalán nem voltam jobban…

           - Még mindig duzzogsz?

Erre a kérdésére sem válaszoltam. Tehet bármit sosem fogja tudni magát megszerettetni velem.

- Miért haragszol rám ennyire? – ülte le az ágy szélére majd felém fordult.

- Miért érdekel? – mondtam miközben szüntelen csak a plafont voltam képes bámulni.

- Miért ne érdekelne? – mosolygott.

- Chh.. – röhögtem el magam. – Hát ne érdekeljen. Te se érdekelsz engem.

- Ha ez így van miért sírtál mikor megláttál? – mosolyodott el huncutan.

          - Nem tartozik rád. – mondtam nyugodtan de a szívem hirtelen nagyon gyorsan kezdett verni.

          - Idegesítő vagy. – nevetett. – Remélem minél előbb eszedbe jutnak a dolgok és elmész. Zavarsz. – mosolygott.

Szúrós szemekkel rá néztem majd felültem, levettem magamról a takarót és felálltam. Dühösen elindultam az ajtó felé. Bevágtam magam után az ajtót majd végig trappoltam a hosszú folyóson míg a nappaliba nem értem.

- Most meg mégis mi bajod van? – sietett utánam Joon.

- Nem leszek nyűg a nyakadon!

- Mi? – értetlenkedett.

- Elmegyek! – kiabáltam majd elindultam a bejárati ajtó felé.

- És mégis hova akarsz menni már megint?

- Bárhová ahol te nem vagy!

- Ne játszd a fejed… - mérgelődött majd megragadta a karom és vissza fordított.

- Most meg mi van?! Nem örülsz, hogy elmegyek? – vágtam a fejéhez mérgesen.

- Nem úgy értettem! – emelte fel a hangját.

- Fenéket. – rántottam ki a karom a szorításából majd letekertem a kötést a csuklómról és a földre dobtam.

- Hé-

         - Elegem van belőled! – szakítottam félbe és hisztizni kezdtem. 

Levettem a nyakamról is a kötést és hozzávágtam.

          - Te vagy a legszörnyűbb alak akivel eddig találkoztam! – ordibáltam majd lefagytam mikor ránéztem és azt láttam, hogy a véres kötést lassan az arcához emeli.

          - J-Joon? – dadogtam mikor már egy ideje nem akarta kinyitni a szemét és nem vette el a kötést az arcától.

          - Fuss. – mondta nyugodtan majd hirtelen kinyitotta a szemét, ami mintha lángolt volna.

Megfordultam és futni kezdtem. Joon mint egy őrült jött utánam. Tombolt. Határozott nagy léptekkel jött utánam a kezében a kötéssel. Mintha nem is ő lett volna. Inkább mint egy szörnyeteg.

Berohantam a szobájába majd becsuktam az ajtót és neki támaszkodtam. Mikor oda ért próbált bejönni én meg kétségbeesetten próbáltam kint tartani. Egyszer az ajtó nagy erővel kinyílt én meg a földre estem. Joon a földre dobta a véres kötést és közelíteni kezdett felém. Úgy éreztem, hogy ez életemért küzdök. Rémültem a falhoz másztam és összekuporodtam. Nem tudtam merre menekülni. A fejemet fogtam mind két kezemmel és a könnyeimmel küszködtem. Joon megfogta a karom majd erősen felrántott. Az erőtlenségtől a földre rogytam volna de túl erősen tartott a karomnál fogva.

- Joon… - szólítgattam kétségbeesetten de nem reagált semmit.

A csuklómon lévő sebre nézett. A szívem ki akart ugrani a helyéről. Ráncigálni kezdtem a karom, hogy elengedjen. Sírtam, és remegtem a félelemtől. 

Száját a véres sebemre tette majd nyalogatni kezdte. Kirázott tőle a hideg.

- Hagyd abba! – könyörögtem sírva. – Joon! – próbálkoztam még mindig de kezdtem elveszíteni a reményt. – Hagyd már abba… - zokogtam.

Lassan elengedte a kezem én meg azonnal elkaptam és az arcomhoz emeltem. Nem tudtam abbahagyni a sírást.

- Hé… - szólalt meg.

Letérdelt és elvette a kezem az arcomtól.

- Jól vagy? É-én nem akartam…

- Hagyj békén. – mondtam sírva.

- De tényleg… - mondta majd lassan magához kezdett húzni, hogy megöleljen.

- Ne érj hozzám! – löktem el magamtól majd felálltam és kiszaladtam a szobából.

Lerohantam a nappaliba és lefeküdtem a kanapéra. Próbáltam abbahagyni a sírást de egyszerűen képtelen voltam rá. Nem értettem mit miért tett. Mintha nem is ő lett volna, sokkal inkább egy fenevad.

Órákkal később, éjfél körül félálmomba voltam ugyan de még mindig folytak a könnyeim. Már kezdett úrrá lenni rajtam az álmosság mikor éreztem, hogy valaki az ölébe vesz és felemel. Annyira álmos és fáradt voltam, hogy ki se nyitottam a szemem. Arra is gondoltam, hogy csak álmodok. Nem sokkal ezután éreztem ahogy egy puha ágyba tesznek majd betakarnak.  Egy puha kéz simította az arcomat letörölve a könnyeim. Érintése melegséggel töltött el.

- Sajnálom. – mondta halkan.

Habár ő nem is tudott róla, de hallottam. Hallottam az első szót ami végre őszintének tűnt és nekem szólt. 

Stay here Tonight 4.rész - "Rossz kutya vagy..."

4.rész

"Rossz kutya vagy..."

♦Nicole♦

Romantikus filmek. Mindben amelyikben a női főszereplő olyan helyzetbe kerül mint amilyenbe én akkor voltam megkapta volna az ágyat amit a férfi főszereplő nagylelkűen felajánl, ő meg hősiesen vállalja azt, hogy a kanapén alszik.

Az én „romantikus” történetem nem ilyen volt.

- Barom. – morogtam magamban miközben összekuporodva feküdtem a kényelmetlen kanapén egy párnával és egy pokróccal.

Másnap délelőtt a házban járkáltam felfedezve minden kis részletét. Kezemet a falon végig simítva haladtam Joon szobája felé. Az ajtaja előtt megtorpantam.

- Nem tudom mi ütött beléjük. – hallottam meg Joon hangját mire felkaptam a fejem.

- Eddig is csináltak vérengzéseket, de ez már sok.

„Vérengzés?” ragadtam le ennél a szónál.

- Nem. – mondta Joon.  – Tudom. Többet nem foglalkozom a dologgal. Ha eddig is ezt tettem volna most nem lenne egy nyűg a nyakamon mint most.

,,Nyűg”? Ez lennék én?

          - Többet nem mentek meg senkit.

Szíven ütött, amikor nyűgnek nevezett. Könnyes lett a szemem és csalódott voltam.

- Mindjárt ott vagyok. – mondta mire gyorsan összeszedtem magam és gyors léptekkel távolodni kezdtem az ajtajától. Pár lépés után hallottam, hogy kinyílik az ajtaja, de próbáltam úgy tenni mintha nem tudnék róla.

- Te meg mit keresel? – szólalt meg.

- Csak körbe néztem. – mondtam anélkül, hogy megfordultam volna.

- És mire jutottál?

- Szép ház. – válaszoltam gyorsan.

- Miért nem fordulsz meg?

Nyeltem egy nagyot majd lassan megfordultam. Joon póló nélkül állt a szobája ajtaja előtt és nézett.

Valahogy egyáltalán nem tudott lázba hozni egyetlen egy porcikája sem. A szemébe néztem majd tekintetem a földre szegeztem.

- Csak nem pityeregtél? – kérdezte.

- Nem. – mondtam sértődötten.

- Problémás egy egyed vagy. – sétált oda hozzám. – Ha így viselkedsz senki se fog szeretni. – mondta.

Megint. Megint megsértett. Hogy képes ilyen könnyedén ilyeneket mondani? Vagy csak ennyire őszinte lenne…?

          - Legalább is olyan mint én biztos nem. – mondta majd mutogatni kezdte magát.

          - Hidegen hagy a kinézeted. – motyogtam.

          - Jól van. – mondta majd összekócolta a hajam.

          - Ezt ne csináld többet. – mondtam miközben próbáltam nem kimutatni, hogy mennyire dühös, csalódott, megsértett és szomorú vagyok egyszerre. Próbáltam nyugodtnak mutatni magam.

- Most elmegyek. – mondta majd megfordult. – Amíg haza nem jövök légy jó kiskutya és ne tegyél tönkre semmit. – mosolygott.

Miután felfedeztem a ház minden egyes szegletét (legalább is azt hittem) leültem a nappaliba és a TV-t néztem egészen késő délutánig. Majd megevett a fene, annyira unatkoztam. Kint már kezdett lemenni a nap de nem törődtem vele. Kimentem egyet sétálni. Estig jártam az utcákat céltalanul. 

Egyre jobban kezdett idegesíteni, hogy nem tudom ki vagyok. És azt sem tudom ki az aki segíthetne nekem, és a tény,  hogy egy idegesítő tuskóval élek csak ront a helyzeten. Bár azt mondták, hogy ritkán jár haza. Egyszerre voltam boldog ettől és egy kicsit csalódott. Nem értettem saját magamat sem.

Egy nyugodt helyet kerestem ahol elmélyülhetek a gondolataimban. Egy parkot pillantottam meg nem messze tőlem. A park közepén egy szobor volt körülötte padok. Tökéletesnek találtam arra a célra amire nekem kell. 

Leültem az egyik padra és csak néztem ki a fejemből. Ahogy teltek az órák egyre kevesebb ember fordult meg az egyszerű kis parkban. Egyre jobban magamra maradtam ami egyáltalán nem volt ellenemre. 

Késő este mikor már fázni kezdtem felálltam a padról és körbe néztem. A park egy távolabbi részébe állt valaki. Az eget kémlelte. Rossz érzés fogott el ezért gyorsan elindultam az ellenkező irányba. Pár lépés után vissza fordultam de az alak már sehol sem volt. Már akkor kezdtem egy kicsit megijedni. Mikor visszafordultam az eredeti úti célom irányába valaki közvetlen előttem állt. Felsikítottam a félelemtől majd hátrébb léptem.

- Rég találkoztunk. – mondta.

Hangja ismerős volt és minél tovább néztem az arcát annál biztosabb lettem benne, hogy valami nem stimmel.

-  Mi az? – kérdezte.

- Ismerlek? – kérdeztem meg félve.

          - Mondhatni. Volt egy szép közös élményünk. – mondta majd megérintette nyakam. Ahol hozzáért fájdalmat éreztem. Mikor elvette a kezét én is hozzáértem a nyakamhoz és éreztem, hogy valami furcsa seb van rajta. Addig észre se vettem…

- Most befejezem amit elkezdtem. – mondta mire felkaptam a fejem.

- Hogy mi-

Kezdtem volna de megragadta a karom  mire elcsuklott a hangom. Próbáltam kirántani a kezem a szorításából de túl erős volt.

          - Ne mocorogj annyit. – nézett rám hideg szemeivel amitől megdermedtem.

A szájához emelte a kezem majd a csuklómnál beleharapott. Összerezzentem mikor a hideg, hegyes fogai a bőrömhöz értek. Teljesen lesokkoltam. Nem értettem, hogy miért harapdál. Egy darabig csak néztem de aztán egyre jobban fájni kezdett. A karom egyre jobban zsibbadt én meg kétségbeestem. Rángatni kezdtem a kezem, hogy valahogy kikerüljön a szorításából. 

Az egész testem zsibbadni kezdett és éreztem, hogy alig állok a lábamon. Lassan elengedett majd rám nézett. A szájától egészen az álláig vér borította. Az álláról lassan a földre hullt pár csepp vér. 

A fejembe hasított egy kép. Mintha ezt már láttam volna valahol. 

Mintha visszatekintettem volna múltba. Láttam, ahogy már korábban is nézett rám így, ugyanilyen véres arccal és akkor is ugyanilyen erőtlen és rémült voltam. Megint éreztem, mint akkor hogy lassan a földre esek. Akkor valaki elkapott és megmentett. Alig emlékeztem az arcára. Megint mint akkor lassan kezdtem összeesni de valaki elkapott. Az érzés vissza hozta az akkori megmentőm arcát.

- Joon? – nyitottam ki a szemem.

- Majdnem. – tartott Taemin a karjaiban mosolyogva.

Kapálózni kezdtem, meg akartam szökni de esélyem se volt ellene. A földön feküdtem Taemin pedig mellettem térdelt és úgy tartott az ölében.  Segítségért kiabáltam de nem hallotta senki.  Taemin szorosan magához ölelt majd újra éreztem azt a kínzó fájdalmat ami a nyakamba hasított. Feladtam az ellenkezéssel. Elengedtem a karját amit próbáltam levenni magamról. A karom erőtlenül hullott magam mellé a földre. Az sötét égre néztem majd becsuktam a szemem. Egy, csak egy könnycseppet hagytam végig folyni az arcomon. Többet nem érdemelt az  értelmetlennek vélt életem.

Taemin hirtelen elengedett én meg tehetetlenül a földre estem. A zuhanást a könyökömmel próbáltam tompítani. Az eget bámulva feküdtem a földön és zajt hallottam magam mellől. Lassan, nehézkesen oldalra fordítottam a fejem. 

Taemin valakivel verekedett akit először nem ismertem fel. Aztán egy pillanatra rám nézett majd újra Taemin-re, hogy ki védje az ütését. Könnyek gyűltek a szemembe és elmosolyodtam. Újra az ég felé fordultam és a sötét komor eget néztem.

         - Többet ne kerülj a szemem elé!

Ezután a mondat után lépteket hallottam közelíteni felém. 

Joon zsebre vágott kézzel állt mellettem és onnan bámult le rám.

- Nem mondtam, hogy légy jó kiskutya? – mondta elégedetlenül.

Nem szóltam semmit csak könnyes szemekkel figyeltem őt. Sóhajtott egyet majd körbe nézett és leguggolt mellém. Hozzám akart érni de mikor meglátta rajtam a vért elkapta a kezét. Az alsó ajkába harapott majd lehajtotta a fejét és újra körbe nézett. Végül vonakodva de lassan a kezei a derekamhoz és a lábaimhoz vándoroltak és felemelt a földről.

- Rossz kutya vagy… - mondta miközben az ölében cipelve elindult velem a sötét utcán. 

Stay here Tonight 3.rész - "Ki volt az az ember..?"

3.rész

"Ki volt az az ember..?"

♦Tiffany♦

A tegnap esti koncert előtt a boszorkány, akivel találkoztunk elég mogorva és barátságtalan volt, de ennek ellenére segített nekünk. Elárulta, hogy csak egy olyan személy képes megtörni az átkot, aki ha meghal, feléled, mintha semmi sem történt volna. GD utasította a SHINee-t, akik szintén felléptek aznap, hogy a koncert után kezdjék el keresni ezt az embert, aki képes feltámadni. Így is tettek. Ma reggel Taemin összefoglalva elmesélte mire jutottak tegnap. Nem szolgált jó hírekkel és van még valami, ami nem hagy nyugodni. Lee Joon keresztbe tett nekünk. Nem tudom, ők mennyit tudnak arról, hogy milyen módszerekkel szabadulhatunk meg a minket sújtó átoktól, de ha ezt így folytatják nem kizárt a háború sem a két ellen tábor között. Feléledt volna a védelmező ösztönük és hirtelen az emberek pártjára álltak volna? GD elég idegesnek tűnt mikor megtudta. Még sosem láttam ilyen mérgesnek és feldúltnak. Kezdtem kicsit megijedni tőle. Mi lesz, ha nem tudjuk megtörni az átkot? Vérszomjas vadállatok leszünk? Végig ezek a gondolatok cikáztak a fejemben, miközben mentünk a forgatásra, ahová a fiúk hivatalosak voltak. A forgatás nagyon jól haladt. Már majdnem teljesen kész volt az új mv-jük.

- Én most inkább haza megyek, nem érzem túl jól magam. – füllentettem. Valójában teljesen más terveim voltak.

- Rendben, vigyázz magadra. – ölelt meg GD. Intettem a többieknek, majd elindultam az MBLAQ-hez. Nem tudtam, miért megyek vagy, hogy mit akarok mondani, egyszerűen csak vittek a lábaim. Pár saroknyira jártam a házuktól, mikor Lee Joon kocsiját láttam elhajtani és nem volt egyedül. Egy lány ült mellette, aki nem a mi fajtánkhoz tartozott. Egy ember. Vajon mi dolga lehet Lee Joon-nak egy emberrel. Remélem nem szeretett bele, mert az veszélyt jelenthet mindnyájunkra. Úgy döntöttem követem őket, hátha megtudom mit terveznek. Hirtelen megállt a kocsi és a csaj kiszállt belőle. Elég mérgesnek tűnt. Veszekedtek volna? Jellemző, Joon semmit nem ért a nőkhöz. Ő is kiszállt a kocsiból és megragadta a csajt, mondott neki valamit, de túl messze voltam, így nem hallottam semmit. Viszont, ha közelebb megyek, észrevehetnek, amit inkább nem kockáztatnék meg. Még beszélgettek egy darabig, szerintem kibékültek, de nem maradtam ott végig, hanem elindultam haza, hisz előbb kéne otthon lennem, minthogy GD-ék haza érnének, elvégre nekik azt mondtam oda megyek. Legnagyobb meglepetésemre összefutottam Seungho-val. A hideg is kirázott, ugyanis ellene teljesen tehetetlen vagyok.

- Mit keresel itt? – szegezte nekem a kérdést.

- Neked is szia.

- Nem vagyok jó kedvemben, azt pedig utálom, ha nem kívánatos személyek ólálkodnak a területünkön.

- Ne is törődj velem, már megyek is. – indultam volna el de elkapta a karom.

- Te most szórakozol velem? Megmondtam, ha még egyszer beteszitek ide a lábatokat, nagyon meg fogjátok bánni. – fenyegetett. Ez így nagyon nem lesz jó. Mindenképp el kell mennem innen, de hogyan?

Megfordultam és elindultam, hátha észrevétlenül el tudok menni. Hát nem így lett.

- Tényleg ennyire hülyének nézel, hogy majd hagyom, hogy elmenj? – kiabált utánam Seungho.

- Olyan csak ne fenyegessen, aki átállt az emberek oldalára! – vágtam vissza.

- Mégis miről beszélsz?

- Mi az a barátaid nem avatnak be mindenbe? Ki volt az az ember, akit Lee Joon megmentett? – kérdeztem.

- Ja, hogy erről van szó. Félre érted. Nem álltunk át.

- Igen? Akkor miért is kocsikázgat Joon azzal a lánnyal? – kezdtem tényleg nem érteni, mire gondol.

- Ehhez semmi közöd! Tudod mit, most az egyszer elengedlek, de többet meg ne lássalak itt! – ezzel a mondattal hátat fordított és ő is elment. Meg sem álltam hazáig. Pechemre GD előbb ért haza, mint én és egyből kérdőre vont. Elmeséltem neki, hogy mi történt. Nem örült neki, hogy egyedül mentem oda, de nem haragudott.

Stay here Tonight 2.rész - Árulkodó jelek

2.rész

Árulkodó jelek

♦Nicole♦

Beszélgetést hallottam, miközben lassan kezdtem magamhoz térni. Fájt a fejem és úgy éreztem arra sincs erőm, hogy kinyissam a szemem. Végül többszöri nekifutás után kinyitottam a szemem. Először csak homályosan láttam de aztán kitisztult a kép. Egy kanapét láttam magammal szembe amin ült valaki. A kanapé mögött állt valaki a háttámlára könyökölve.  Pislogni kezdtem majd lassan felültem mire az a 2 alak rám nézett.

- Na végre. – mondta valaki. 

Én a szemeimet törölgetve próbáltam felébredni.

- Hol vagyok? – kérdeztem fáradtan majd körbe néztem.

A ház hatalmas volt és szép. Modern cuccok csillogtak mindenhol a tágas nappaliban.

- Az mindegy. – mondta ugyanaz a hang. – Csak gyorsan tűnj el.

- Chh. – mérgelődtem majd a hang felé fordultam. Egy hosszú barna hajú sráccal találtam szembe magam. – Te meg ki vagy? – kérdeztem meg tőle unottan miután végig mértem.

- N-Nem tudod ki vagyok? – mutatott lepetten saját magára.

- Tudnom kéne? – vontam meg a vállam.

Mindenki lepetten nézett a másikra. Mintha a saját nevemet nem tudtam volna.

„Mi is a nevem?”

Futott végig az agyamon.

- Mindegy. – intett a barna hajú fiú. – Merre laksz? Haza viszlek.

- Én? – kezdtem el gondolkodni. – Nem tudom…

- Hogy hívnak? – kérdezett a szöszi.

- Nem tudom…

A barna hajún kívül mindenki röhögni kezdett. Nagyon idegesnek tűnt, de nem értettem miért az.

- Ez érdekes. – mondta egy harmadik alak.

- Most mégis mihez kezdjek vele?! – háborodott fel a barna hajú.

- Vidd el a házadba amíg nem jutnak eszébe a dolgok. Csak nem akarod kitenni az utcára. – mondta a szöszi.

- Kizárt! – vágta rá.

- Mindig ilyen? – mutattam rá majd a szöszire néztem, mire az csak elmosolyodott. – Egyáltalán, hogy kerültem ide?

- Az úgy volt ho-

- Elestél én meg ide hoztalak! – szakította félbe barátját a barna hajú.

- Nem emlékszem… - vakargattam a fejem.

- Mert szerencsétlen vagy. – intett le.

- Chh. Bunkó. – motyogtam.

- Mit mondtál? – nézett rám.

- Semmit! – emeltem fel a hangom.

- Na Joon, hadd legyen nálad. – mondta a szöszi.

- Mondtam már, hogy kizárt!

- Alig vagy otthon! A legtöbbször itt alszol akkor meg nem mindegy?! – mondta egy másik.

- Francba. – morogta.

Fél óra múlva már a kocsiban ültünk. A csend egyre kínosabb lett, főleg úgy, hogy tudom, hogy valamiért utál engem.

- Hogy is hívnak? – kérdeztem tőle.

- Lee Joon. – válaszolt. – Most megkérdezném, hogy „téged?” de tudom, hogy annyira szerencsétlen vagy, hogy nem tudod.

- Én kérek elnézést. – dőltem hátra duzzogva.

- Amíg eszedbe nem jut Kiskutyának foglak hívni. – mondta.

- Miért pont kiskutya? – fordultam felé.

- Mert idegesítő vagy és esetlen mint egy kiskutya.

- Utállak. – dőltem újra hátra mire valamiért elmosolyodott.

- Többet kéne mosolyognod. – mondtam halkan.

- Huh? – nézett rám lepetten.

- Sokkal aranyosabb vagy ha mosolyogsz. – mondtam majd elfordultam, mert kínosnak találtam a helyzetet.

- Ez rólad nem mondható el. – nevetett.

- Állj meg. – mondtam.

- Mi?

- Azt mondtam állj meg! Kiszállok! – emeltem fel a hangom hisztisen.

Joon lassan  megállt én meg kinyitottam a kocsi ajtaját, kiszálltam majd bevágtam magam után jó erősen az ajtót.

- És mégis hova akarsz menni? – kiabált utánam.

- Mit érdekel? – kiabáltam miközben határozottan nagy léptekkel haladtam előre. A semmibe.

- Ne hisztizz már!

- Hagyjál!

Mérgesen trappoltam végig az utcán. Teljesen elborult az agyam.

- Seggfej. – motyogtam.

- Hé! – szólított majd megfogta a karom és maga elé fordított.

Az idő mintha megfagyott volna egy kis időre mikor hozzám ért. Ismerős érzés volt mégis idegen. Számomra ismeretlen érzések kavarogtak bennem abban a pillanatban. Idegesítő volt, mert nem tudtam mik ezek az érzések. A karomra néztem ahol megfogott. Csak egy pillanat volt az egész.

- Sajnálom oké? – magyarázkodott, de egyetlen egy szava sem volt igazán őszinte. Elszomorított a viselkedése.

Megfogtam a kezét majd rá néztem. Megilletődve meredt vissza rám míg én csak komolyan néztem a szemeibe.

- Miért ilyen hideg a kezed?

Stay here Tonight 1.rész - Az első vér

1.rész
Az első vér

1.rész

♦Nicole♦

Rendszeresen elszoktam járni K-POP koncertekre. Amikor csak tehetem. Bár sokszor megfordult már a fejemben, hogy 21 éves fejjel igazán foglalkozhatnék már komolyabb dolgokkal.
Aznap este is egy koncerten voltam. Egy megszokott éjszaka, megszokott zene, megszokott társaság és megszokott hangulat.
Legalább is ezt hittem.

A koncert végén ahogy a többi rajongó, én is elindultam haza felé. 5 perc gyaloglás után olyan érzésem volt mintha valaki szüntelenül figyelne. Folyamatosan megálltam és hátranéztem. Egyre idegesebb lettem és a szívem is egyre hevesebben dobogott. Kezdett úrrá  lenni rajtam a rémület, míg aztán megálltam, mélyeket lélegeztem és próbáltam megnyugodni. Elakartam hitetni magammal, hogy ezt az egészet csak beképzelem magamnak. Még egyszer utoljára megfordultam és az utat kémleltem amin végig haladtam. Üres volt. Sehol sem volt senki ami megnyugtató ám egyben aggasztó is volt. Vissza fordultam és pár lépésre tőlem egy alak állt zsebre vágott kézzel.  Kócos világos barna haja volt, kék szeme szinte világított a sötétben. Arca sápadt volt mint egy élőhalotté. Hunyorogni kezdtem. Ahogy egyre tovább néztem egyre ismerősebb lett. Az utcát nézte, mintha nem is tudna a jelenlétemről.
Hirtelen rám nézett én meg összerezzentem. A hideg futkosott a hátamon a tekintetétől. Félelmetes és gyönyörű volt egyszerre.

- Téged láttalak… - motyogtam magamnak miközben nem mertem levenni róla a szemem egy pillanatra sem. – A színpadon… - kezdett kitisztulni a kép,  hogy ki is áll előttem.

Halvány huncut mosoly ült ki az arcára, de csak egy pillanatra.  Az eszem azt mondta, hogy fussak. Amilyen gyorsan és amilyen messzire csak lehet. De a lábaim nem mozdultak. Álltunk egymással szembe, pár méterre a másiktól. Folyamatosan a másik szemébe néztünk.  Egy pillanatra elkaptam a tekintetem róla. Mire visszanéztem már előttem állt. Ijedtemben hátraléptem és értetlenül meredtem rá. Nincs az az ember aki ilyen gyors lenne.

- T-Taemin? – kérdeztem meg félve az arcát fürkészve.

- Viszlát. – mosolyodott el majd hirtelen magához rántott. Szorosan fonta át

karjával a derekam majd rögtön éreztem is egy iszonyatos fájdalmat a nyakamban. A karjába markoltam amin megfeszültek az izmai. Elakartam lökni magam tőle de túl erős volt. A levegő lassan kezdett belém fagyni. Nem tudtam levegőt venni. A nyakamba szúró fájdalom hasított ami égetett és mart. Valami végig folyt a nyakamon egészen a mellkasomig. Az eget néztem miközben az utolsó levegőimnél tartottam. Lassan elengedtem Taemin karját. Az erő elhagyott akárcsak a lelkem.  

Szinte az utolsó pillanatban hirtelen elengedett. Miután kiszabadultam a karjai közül éreztem, hogy mennyire is erőtlen vagyok. Mint egy rongy baba zuhanni kezdtem a föld felé. Láttam Taemin meglepett arcát. Sápadt fehér arcán virított a vér mely a szájától egészen az álláig folyt.
Miközben zuhantam mintha éreztem volna valaki érintését, hogy elkap. Fölém hajolt, de a haja miatt ami az arcába  hullt nem ismertem fel. Az ő, számomra felismerhetetlen arca volt az utolsó amit láttam, mielőtt minden elsötétült volna.

♦Tiffany♦

Annak ellenére, hogy csak 19 éves vagyok, elég sok mindent elértem. Soha nem panaszkodhattam, de úgy érzem most tényleg minden összejött, amire vágytam. Nem rég költöztem Seoul-ba, ahol mindig is lakni szerettem volna, van egy jól fizető állásom és ha ez nem lenne elég Korea egyik leghíresebb bandájának vezetője  a pasim, aki nem más mint G-Dragon. Már majdnem másfél éve vagyunk együtt és ezalatt az idő alatt sok mindent megéltünk. Jót is, rosszat is egyaránt. Mindenkinek vannak titkai, amiket csak bizonyos személyekkel oszt meg, csak nem mindegy mekkora titkot cipel magával valaki. Hát a mieink kicsit nagyobbak, mint az átlag embereké, ugyanis vámpírok vagyunk. Az idolok nagy része közénk tartozik, de kezdjük az elejéről. Körülbelül 600 évvel ezelőtt a legnagyobb és legősibb vámpírt Drakulát legyőzték a fiai. Ők lennének a mostani két banda a BigBang és az MBLAQ. Mielőtt Drakula meghalt, átkot bocsátott az áruló utódaira. Szépen lassan elvesztik az önuralmukat, vérszomjas fenevadakká válnak. Rengeteg jóssal és boszorkánnyal szövetkeztünk, hogy megtörjük ezt az átkot. Eddig még nem jártunk sikerrel, de a legenda szerint Walpurgis éjjelén, amikor felerősödik minden mágia, két igaz szerelmes szíve megszakad és az átok megtörik. Egyszerűnek hangzik, de korán sem az. Miután legyőzték Drakulát és rájöttek az átok létezésére, a fiai két táborra szakadtak, és egymást okolják a történtekért a mai napig. Az újonnan debütáló bandák némelyikét átváltoztatják, hogy szövetségesekre tegyenek szert. Minden átváltoztatott vámpír a testén visel egy jelet, ami azt mutatja, hogy kinek az oldalán áll és ez a jel határozza meg a képességeiket is. Akik a BigBang oldalán állnak ők a Defenderek és egy 7 ágú pentagram-ot kaptak vele mentális képességeket,

  akik pedig az MBLAQ-én ők a Liritek és egy heartagram-ot kaptak fizikai képességekkel. Én a gondolataim segítségével tudom irányítani az áldozatom. Az ellen táborban  Seungho pedig képes semlegesíteni nem csak az én erőmet, de szinte az összes mágiát és spirituális képességet.