Stay here Tonight 6.rész - Az idő múlása felejtéssel jár

6.rész

Az idő múlása felejtéssel jár

♦Nicole♦

Nem akartam tovább húzni, halasztani a dolgot. Lassan felültem az ágyon majd körbe néztem. A csuklóm és a nyakam újra be volt kötve. Éreztem, hogy nem kéne még egyszer levennem. Bár nem értettem miért. Lementem a nappaliba ahol nem volt senki. Újra egyedül voltam a nagy házban. Leültem az egyik fotelbe mikor hallottam, hogy kattan a bejárati ajtó zárja. Felugrottam és az ajtóhoz siettem.

- Joon? – mondtam miközben az ajtó felé tartottam.

Mikor odaértem az egyik srác akit már láttam a másik házban csukta be maga után az ajtót.

- Te meg..? – csodálkoztam.

- Joon megkért, hogy ugorjak át, hogy minden rendben van-e. – vigyorgott.

- Értem.. – gondolkodtam el.

- Mi történt a nyakaddal?

Megtorpantam majd lassan visszafordultam. Szólásra nyitottam a szám de nem jött ki rajta hang.

- Csak nem Joon volt? – komolyodott el.

- Nem! – ellenkeztem rögtön.

- Akkor jó. – mosolyodott el újra.

Visszamosolyogtam rá majd elindultam a nappaliba.

- De.. – szólalt meg mire visszanéztem. – Ha lehet ne vedd le a kötést. – mondta mire gyanakodva néztem vissza rá.

- Mi van veletek? – fordultam vissza és kérdőre vontam.

- E-Ezt hogy érted? – dadogott.

- A kötéssel. Meg amúgy mindennel. Furcsák vagytok. – Minél tovább fokoztam egyre jobban kezdett bepánikozni. -  Már kétszer megtámadtak és… és… és harapdáltak. – hadonásztam a kezemmel mert nem tudtam szavakba önteni azt amit mondani akarok. – Joon is furcsa. Tegnap… - akadtam el a mondandómba. – Valaki elmagyarázhatná végre, hogy mi folyik itt. – néztem rá.

- Gyere. – indult felém majd bement a nappaliba és leült a kanapéra én meg mellé.

- Mit csinált Joon? – nézett rám.

- Megőrült. – gondolkoztam el. – És.. a… a sebemet….nyalogatta … vagy valami ilyesmi. – néztem rá.

- Kezd elvadulni az átok… - motyogta miközben maga elé meredt.

- Mi? – pislogtam.

- Semmi. – pislogott párat majd elmosolyodott.

- Mit titkoltok? – néztem rá komolyan.

- Tudod… - komolyodott el ő is. – Az igazság az, hogy… - a szívem egyre hevesebben vert. Végre megtudhatom, hogy mi is folyik itt. – Joon egy… - egyre közelebb hajoltam, hogy jobban halljam és kikerekedett szemekkel figyeltem. -  Vashiányos porphyria nevű születési rendellenességben szenved. – mosolyodott el majd elégedetten hátradőlt.

Meghökkenve és elégedetlenül pislogni kezdtem.

- De mivel minden rendben én megyek is. – állt fel a kanapéról. – Joon kérte, hogy ne hagyd el a házat. – nézett le rám majd elindult az ajtó felé.

- A nevedet legalább elárulnád? – kiabáltam utána.

- Mir. – kiáltott vissza majd elhagyta a házat.

- Vashiányos porphyria?? – csodálkoztam miután egyedül maradtam.

Gondolkodni kezdtem majd 1 óra múlva már úton voltam egy közeli bolt felé.

Miután megvettem amit szerettem volna, otthon vártam míg Joon haza jön.

A konyhában felültem az egyik pultra és néztem ki a fejemből. Addig bambultam míg furcsa hangokat kezdtem hallani. Mintha lassan álomba merültem volna.

         - Hova mész? – hallottam egy ismerős lány hangját a fejemben.

Szinte láttam ahogy a nagy tömegben áll és engem néz.

         - Haza. Már késő van. – hallottam halványan, hogy válaszoltam neki.

         - Légy óvatos haza felé Nicole! – integetett nekem.

Az ajtó hirtelen kinyílt mire kinyitottam a szemem a rémülettől. Egy darabig csak pislogtam, hogy most csak álmodtam, vagy tényleg eszembe jutott valami.

- Te meg mit csinálsz? – nézett rám Joon.

- Eszembe jutott. – vigyorogtam.

- Mi? – lepődött meg.

- A nevem. – ugrottam le a pultról.

- Bármi is az a Kiskutya jobban illik rád. – mondta miközben elmentem mellette és megálltam a nappaliban.

- Hát jobb ha leszoksz róla, mert a nevem Nicole. – néztem rá mosolyogva.

Örültem annak, hogy legalább már a nevemre emlékszem.

- Kiskutya. – javított ki.

- Nicole. – néztem rá komolyan mire csak megforgatta a szemeit. – Gyere. – intettem neki mire először meglepődött majd elém állt. – Ülj le. – mutattam a kanapéra.

- Minek?

- Csak ülj le.

Miután leült besiettem a konyhába és egy tálba kezdtem rakosgatni abból amit vettem a boltba.

- Amúgy…- kezdte Joon a kanapén ülve.

- Hm?

- Mivel úgy néz ki, hogy még egy darabig itt maradsz valamit meg kéne beszélnünk.

- Mégis mit?

- E-El kell mondanom valamit. – mondta én meg a tállal odaálltam elé és figyeltem. – Lehet… vagyis biztos, hogy ki fogsz akadni de…

- Nesze. – nyomtam a kezébe a tálat.

- Ez mi? – nézett fel rám.

- Áfonya. Mir már elmondta, amit szeretnél. És nincs semmi baj.

- Mi van? – csodálkozott.

- Igazán elmondhattad volna,  hogy vashiányos porphyriád van és ezért voltál olyan furcsa. Ezért hoztam neked áfonyát. Az jó a vashiányosoknak.

- Mi? Nem! – állt fel majd letette a konyha asztalra a tálat.

- Mi nem? – kérdeztem majd oda siettem a tálért és elé álltam vele. – Kóstold meg ízleni fog! – fűzögettem.

- Nem erről van szó! – rázta a fejét idegesen.

- De a kedvemért! Csak egyet! – nyomtam az orra alá.

- Nem érted, hogy nem erről van szó?! – emelte fel a hangját majd kiverte a tálat a kezemből. A tál szilánkokra tört a padlón, az áfonya pedig ami benne volt szanaszét repült. A darabokra tört tálat néztem a földön majd kiábrándulva Joon-ra néztem.

- É… - kezdtem de lassan elhalkultam.

Csalódottan elfordultam majd letérdeltem és az éles darabkákat kezdtem összeszedegetni.

- Hagyd. – mondta majd megfogta a karom amit én szó nélkül kirántottam a kezéből és szedegettem tovább a tál darabkáit.

- Hagyd már.. – kérlelt majd újra megfogta a karom és felrántott a földről.

- Eressz! – szóltam rá sértődötten.

Megfogta a kezem majd közel húzott magához és megölelt.

- Nézd el nekem, már rég elfelejtettem, hogy kell a kiskutyákkal bánni… - suttogta miközben szorosan ölelt magához.