Stay here Tonight 4.rész - "Rossz kutya vagy..."

4.rész

"Rossz kutya vagy..."

♦Nicole♦

Romantikus filmek. Mindben amelyikben a női főszereplő olyan helyzetbe kerül mint amilyenbe én akkor voltam megkapta volna az ágyat amit a férfi főszereplő nagylelkűen felajánl, ő meg hősiesen vállalja azt, hogy a kanapén alszik.

Az én „romantikus” történetem nem ilyen volt.

- Barom. – morogtam magamban miközben összekuporodva feküdtem a kényelmetlen kanapén egy párnával és egy pokróccal.

Másnap délelőtt a házban járkáltam felfedezve minden kis részletét. Kezemet a falon végig simítva haladtam Joon szobája felé. Az ajtaja előtt megtorpantam.

- Nem tudom mi ütött beléjük. – hallottam meg Joon hangját mire felkaptam a fejem.

- Eddig is csináltak vérengzéseket, de ez már sok.

„Vérengzés?” ragadtam le ennél a szónál.

- Nem. – mondta Joon.  – Tudom. Többet nem foglalkozom a dologgal. Ha eddig is ezt tettem volna most nem lenne egy nyűg a nyakamon mint most.

,,Nyűg”? Ez lennék én?

          - Többet nem mentek meg senkit.

Szíven ütött, amikor nyűgnek nevezett. Könnyes lett a szemem és csalódott voltam.

- Mindjárt ott vagyok. – mondta mire gyorsan összeszedtem magam és gyors léptekkel távolodni kezdtem az ajtajától. Pár lépés után hallottam, hogy kinyílik az ajtaja, de próbáltam úgy tenni mintha nem tudnék róla.

- Te meg mit keresel? – szólalt meg.

- Csak körbe néztem. – mondtam anélkül, hogy megfordultam volna.

- És mire jutottál?

- Szép ház. – válaszoltam gyorsan.

- Miért nem fordulsz meg?

Nyeltem egy nagyot majd lassan megfordultam. Joon póló nélkül állt a szobája ajtaja előtt és nézett.

Valahogy egyáltalán nem tudott lázba hozni egyetlen egy porcikája sem. A szemébe néztem majd tekintetem a földre szegeztem.

- Csak nem pityeregtél? – kérdezte.

- Nem. – mondtam sértődötten.

- Problémás egy egyed vagy. – sétált oda hozzám. – Ha így viselkedsz senki se fog szeretni. – mondta.

Megint. Megint megsértett. Hogy képes ilyen könnyedén ilyeneket mondani? Vagy csak ennyire őszinte lenne…?

          - Legalább is olyan mint én biztos nem. – mondta majd mutogatni kezdte magát.

          - Hidegen hagy a kinézeted. – motyogtam.

          - Jól van. – mondta majd összekócolta a hajam.

          - Ezt ne csináld többet. – mondtam miközben próbáltam nem kimutatni, hogy mennyire dühös, csalódott, megsértett és szomorú vagyok egyszerre. Próbáltam nyugodtnak mutatni magam.

- Most elmegyek. – mondta majd megfordult. – Amíg haza nem jövök légy jó kiskutya és ne tegyél tönkre semmit. – mosolygott.

Miután felfedeztem a ház minden egyes szegletét (legalább is azt hittem) leültem a nappaliba és a TV-t néztem egészen késő délutánig. Majd megevett a fene, annyira unatkoztam. Kint már kezdett lemenni a nap de nem törődtem vele. Kimentem egyet sétálni. Estig jártam az utcákat céltalanul. 

Egyre jobban kezdett idegesíteni, hogy nem tudom ki vagyok. És azt sem tudom ki az aki segíthetne nekem, és a tény,  hogy egy idegesítő tuskóval élek csak ront a helyzeten. Bár azt mondták, hogy ritkán jár haza. Egyszerre voltam boldog ettől és egy kicsit csalódott. Nem értettem saját magamat sem.

Egy nyugodt helyet kerestem ahol elmélyülhetek a gondolataimban. Egy parkot pillantottam meg nem messze tőlem. A park közepén egy szobor volt körülötte padok. Tökéletesnek találtam arra a célra amire nekem kell. 

Leültem az egyik padra és csak néztem ki a fejemből. Ahogy teltek az órák egyre kevesebb ember fordult meg az egyszerű kis parkban. Egyre jobban magamra maradtam ami egyáltalán nem volt ellenemre. 

Késő este mikor már fázni kezdtem felálltam a padról és körbe néztem. A park egy távolabbi részébe állt valaki. Az eget kémlelte. Rossz érzés fogott el ezért gyorsan elindultam az ellenkező irányba. Pár lépés után vissza fordultam de az alak már sehol sem volt. Már akkor kezdtem egy kicsit megijedni. Mikor visszafordultam az eredeti úti célom irányába valaki közvetlen előttem állt. Felsikítottam a félelemtől majd hátrébb léptem.

- Rég találkoztunk. – mondta.

Hangja ismerős volt és minél tovább néztem az arcát annál biztosabb lettem benne, hogy valami nem stimmel.

-  Mi az? – kérdezte.

- Ismerlek? – kérdeztem meg félve.

          - Mondhatni. Volt egy szép közös élményünk. – mondta majd megérintette nyakam. Ahol hozzáért fájdalmat éreztem. Mikor elvette a kezét én is hozzáértem a nyakamhoz és éreztem, hogy valami furcsa seb van rajta. Addig észre se vettem…

- Most befejezem amit elkezdtem. – mondta mire felkaptam a fejem.

- Hogy mi-

Kezdtem volna de megragadta a karom  mire elcsuklott a hangom. Próbáltam kirántani a kezem a szorításából de túl erős volt.

          - Ne mocorogj annyit. – nézett rám hideg szemeivel amitől megdermedtem.

A szájához emelte a kezem majd a csuklómnál beleharapott. Összerezzentem mikor a hideg, hegyes fogai a bőrömhöz értek. Teljesen lesokkoltam. Nem értettem, hogy miért harapdál. Egy darabig csak néztem de aztán egyre jobban fájni kezdett. A karom egyre jobban zsibbadt én meg kétségbeestem. Rángatni kezdtem a kezem, hogy valahogy kikerüljön a szorításából. 

Az egész testem zsibbadni kezdett és éreztem, hogy alig állok a lábamon. Lassan elengedett majd rám nézett. A szájától egészen az álláig vér borította. Az álláról lassan a földre hullt pár csepp vér. 

A fejembe hasított egy kép. Mintha ezt már láttam volna valahol. 

Mintha visszatekintettem volna múltba. Láttam, ahogy már korábban is nézett rám így, ugyanilyen véres arccal és akkor is ugyanilyen erőtlen és rémült voltam. Megint éreztem, mint akkor hogy lassan a földre esek. Akkor valaki elkapott és megmentett. Alig emlékeztem az arcára. Megint mint akkor lassan kezdtem összeesni de valaki elkapott. Az érzés vissza hozta az akkori megmentőm arcát.

- Joon? – nyitottam ki a szemem.

- Majdnem. – tartott Taemin a karjaiban mosolyogva.

Kapálózni kezdtem, meg akartam szökni de esélyem se volt ellene. A földön feküdtem Taemin pedig mellettem térdelt és úgy tartott az ölében.  Segítségért kiabáltam de nem hallotta senki.  Taemin szorosan magához ölelt majd újra éreztem azt a kínzó fájdalmat ami a nyakamba hasított. Feladtam az ellenkezéssel. Elengedtem a karját amit próbáltam levenni magamról. A karom erőtlenül hullott magam mellé a földre. Az sötét égre néztem majd becsuktam a szemem. Egy, csak egy könnycseppet hagytam végig folyni az arcomon. Többet nem érdemelt az  értelmetlennek vélt életem.

Taemin hirtelen elengedett én meg tehetetlenül a földre estem. A zuhanást a könyökömmel próbáltam tompítani. Az eget bámulva feküdtem a földön és zajt hallottam magam mellől. Lassan, nehézkesen oldalra fordítottam a fejem. 

Taemin valakivel verekedett akit először nem ismertem fel. Aztán egy pillanatra rám nézett majd újra Taemin-re, hogy ki védje az ütését. Könnyek gyűltek a szemembe és elmosolyodtam. Újra az ég felé fordultam és a sötét komor eget néztem.

         - Többet ne kerülj a szemem elé!

Ezután a mondat után lépteket hallottam közelíteni felém. 

Joon zsebre vágott kézzel állt mellettem és onnan bámult le rám.

- Nem mondtam, hogy légy jó kiskutya? – mondta elégedetlenül.

Nem szóltam semmit csak könnyes szemekkel figyeltem őt. Sóhajtott egyet majd körbe nézett és leguggolt mellém. Hozzám akart érni de mikor meglátta rajtam a vért elkapta a kezét. Az alsó ajkába harapott majd lehajtotta a fejét és újra körbe nézett. Végül vonakodva de lassan a kezei a derekamhoz és a lábaimhoz vándoroltak és felemelt a földről.

- Rossz kutya vagy… - mondta miközben az ölében cipelve elindult velem a sötét utcán.