10.rész
"Majd egyszer..."
♦Nicole♦
Bezárkóztam
a fürdőszobába és nem voltam hajlandó onnan kijönni. Az ajtónak dőltem és
idegesen levegő után kapkodtam miközben a szívem egyre hevesebben vert.
Hirtelen változtak a játékszabályok anélkül, hogy szólt volna nekem róla.
Tudtam, hogy mit érzek, tisztában voltam vele, hogy nincs sok esélyem most már
küzdeni ellene, de megpróbáltam.
Kora reggel lépteket hallottam. Összekucorodtam
és csöndbe hallgatóztam és reméltem, hogy nem nyit be. Aztán hallottam, ahogy a
bejárati ajtó bevágódik. Megkönnyebbülve folytam szét a padlón majd lassan
felálltam és kimentem a fürdőből.
Megint egyedül maradtam.
Elszunnyadtam a kanapén majd arra ébredtem,
hogy valaki finoman rázogat.
- Hé! – mondta egy ismerős hang mire kinyitottam
a szemem.
Felugrottam a kanapéról és a szoba másik felébe
futottam takaróval együtt, amit magamra terítettem és úgy néztem vissza
Joon-ra.
- Most mi van? – tárta szét a karjait
értetlenül.
- Ne érj hozzám. Légyszi. – mondtam alig
hallhatóan.
Lassan elindult felém majd kinyújtotta felém a
kezét mire becsuktam a szemem. Féltem az érintésétől, de végül nem ért hozzám.
- Most akkor életed végéig félni fogsz tőlem?
- Mondj egy okot, amiért nem kéne.
A tarkóját kezdte vakargatni és szégyenlősen
kerülte a tekintetem, amitől olyannak tűnt, mint egy kisfiú. Egy aranyos
kisfiú, és nem egy vámpír.
- Vannak érzéseim. – nézett rám csillogó
szemekkel.
- És még hazudsz is. – indultam el mire
megfogta a kezem.
Annak ellenére, hogy pár perccel előtte azt
kértem, hogy ne érjen hozzám, egy pillanatig se ellenkeztem az ellen, hogy a
kezemet fogja.
- Gyere velem. – mondta majd húzni kezdett maga
után én pedig szótlanul követtem.
Hirtelen az megállt az ajtóban, majd levette
rólam a pokrócot és a földre dobta.
- Erre nem lesz szükséged. – mosolygott majd
kimentünk a házból.
Autóba ültünk és elindult velem a számomra
ismeretlen utakon.
Mikor megállt egy nagy ház előtt csodálkozva
méregettem a házat.
- Nem ismerős? – kérdezte.
- Egy kicsit .. miért? – fordultam felé.
- Itt ébredtél fel. Nem rémlik?
Gondolkodni kezdtem mire megforgatta a szemeit.
- Miután megmentettelek, hülye kutya! –
pöckölte meg a fejem.
- Jó-jó emlékszem. – vakargattam a fejem ahol
megütött.
Kiszállt a kocsiból én meg követtem a példáját.
Miután beléptünk a házba már minden eszembe
jutott az ébredésemmel kapcsolatban. Főleg az, hogy Joon mennyire nem akarta,
hogy a közelébe legyek.
- Hol lehetnek ezek az idióták… - járkált fel s
alá a házban Joon.
- Kik?
- Nem emlékszel rájuk? – fordult felém.
- Hm… van Mir aki egyszer átjött. Rá emlékszem.
Volt egy szöszi…
- Ő Thunder. – mondta Joon.
- És a-
Kezdtem érdeklődően mikor kinyílt a bejárati
ajtó és mind a ketten reflexszerűen arra fordultunk.
- Bemutatom neked az MBLAQ maradék tagját. –
mondta Joon miközben a többek bejöttek. – Mi mind vámpírok vagyunk. – nézett
rám szelíd mégis komoly arckifejezéssel. Mindenki szúrós szemekkel és lepetten
nézett Joon-ra majd rám.
- Mit művelsz? – kérdezte Seungho fenyegetően.
- Ez az igazság. – mondta Joon nyugodtan. – Csak
szerettem volna, ha tud róla.
Arcom elkomolyodott mikor megláttam Mir háta
mögül egy szőke göndör hajú lányt kikukucskálni félénken.
- Ő ki? – mutattam a lányra.
- Mir bébi csőszöset játszik. – intette le
Thunder.
- Miért hoztátok ide? – kérdezte Joon.
- A Defenderek rá vadásznak. Állítólag ő képes
megtörni az átkot. Nem hagyhatjuk, hogy megszerezzék, mert akkor ők
megszabadulnak mi meg itt maradunk az átokkal. – magyarázott Mir.
- 2 nyűg… - vakargatta a tarkóját Joon majd rám
nézett.
- Már megint ez a nyűg szó… - mondtam alig
hallhatóan majd lehajtottam a fejem.
- Ne duzzogj kiskutya. – kócolta össze a hajam
mire dühösen ránéztem, de ő csak elmosolyodott.
Tekintetem véletlen a szőke lányara tévedt, aki
furcsán nézett rám. Mint aki épp le akarna engem vadászni. Furcsa érzést
keltett bennem. Féltem egy kicsit tőle, Furcsának tartottam és láttam rajta,
hogy elég ravasz is.
- Biztos vagy benne Seungho, hogy hagyod Mir-t
bébit csőszködni, amikor még neki is arra van szüksége? – komolyodott el Joon.
- Azt csináltok, amit akartok. – ment át a
nappalin Seungho a kezeivel hadonászva, mint egy őrült. Látszott rajta hogy
annak sem örül, hogy én és a másik lány is itt van, de úgysem tud ellen tenni.
Miközben figyeltem a nap folyamán a fiúkat
mindenkinek a nevét megjegyeztem és valamennyire meg is ismertem.
Mindenki tette a dolgát, amikor hirtelen a
szőke lány leült mellém és mosolyogva rám nézett. Nagyon aranyos lány volt, de
akkor is félelmetesnek találtam.
- Szia! – vigyorgott.
- Sz-szia… - dadogtam.
- Én Emily vagyok. – döntötte kicsit oldalra a
fejét. – És te?
- Nicole… - válaszoltam vonakodva.
- Most mindenkit arra akarsz utasítani, hogy
védjék?! – hallottam Joon hangját a nappali másik feléből. Mikor odanéztem
láttam, ahogy Joon mérgesen kérdőre vonja Seungho-t, Seungho meg csak ölbe tett
kézzel gondolkodott.
- Tudod jól, hogy Mir képtelen megvédeni. –
válaszolt megfontoltan. – Már pedig meg kell védenünk, ha tényleg ő az, aki
képes megtörni az átkot.
- Csak pár Lirit-re van akkor szükség nem az
egészre! – mérgelődött Joon.
- Joon, ez most fontos! Nem bízhatunk semmit a
véletlenre…
- Milyen átokról van szó? – néztem Emily-re.
- N-nem tudom pontosan. – kezdett el dadogni
idegesen. – Valami olyasmit mondtak nekem, hogy én képes vagyok megtörni valami
átkot és el akartak engem kapni, de szerencsére a többiek megmentettek. –
mosolyodott el a végére.
- Értem… - gondolkodtam el.
- Te miért vagy itt? Téged is bántani akarnak?
– kérdezte kedvesen.
- N-nem. Ez bonyolult.
- Akkor te nem azért vagy itt, hogy
megvédjenek? – lepődött meg.
- Nem hiszem, hogy van bármi is, amitől meg
kéne védeniük…. – mosolyogtam kínosan és vakargattam a tarkóm. – Leszámítva
egy-két személyt, de az is csak a véletlen műve volt…Senki sem akar az életemre
törni. Csak egy egyszerű lány vagyok.
- Neked nem beszéltek semmilyen átokról? –
kérdezte komolyan.
- Nem… semmi ilyesmiről. – néztem a szemébe.
- Érdekes… - gondolkodott el.
- Miért?
- Ja, semmi. – mosolyodott el újra majd gyorsan
elterelte a témát.
- Kinél akarsz maradni? – jött oda hozzánk Joon
zsebre vágott kézzel és szúrós szemekkel méregette Emily. Mint ahogy engem is,
amikor abba helyzetbe voltam, mint ő…
Végig futottam az agyamon, hogy vele is azt
fogja csinálni, mint velem?
- Mir. – válaszolt egy kis gondolkodás után
Emily.
- Gondolhattam volna. – forgatta meg a szemeit
Joon.
- Mikor megyünk haza? – kérdeztem Joon-t.
- Te! – bökött felém a fejével. – Gyere csak
velem. – ragadta meg a karom majd erősen húzni kezdett maga után. Alig tudtam
vele lépést tartani. Berángatott a konyhába majd szembe magával szembe
fordított.
- Egy szót se a többieknek arról, ami történt!
– nézett mélyen a szemembe.
- M-miért mi történt? – lepődtem meg.
- Te tényleg ilyen hülye vagy? – sóhajtott majd
csalódottan hajtotta le a fejét. – Amúgy meg maradj távol a lánytól. Kicsit
gyanús nekem.
- Miért?
- Nem tudom. Csak legyél vele óvatos rendben? –
mondta majd újra zsebre vágta a kezét és elindult a nappali felé.
- A többiek beszélni akarnak veled. – nézett
vissza rám. – Egy szót se arról, hogy „vesztettünk”! – mosolyodott el majd
visszafordult a nappali felé és ment tovább.
Vörös lettem, mint egy rák majd mikor pislogtam
párat, hogy észhez térjek utána siettem.
Követtem őt az egyik szobába ahol a többiek már vártak.
- Mennyit mondtál el neki? – tért a lényegre
Seungho.
- Csak a szokásosat… - vont vállat Joon.
- És miért? – kérdezte G.O.
- Kicsúszott a számon.
- Nem ilyen felelőtlennek ismertelek meg… -
gyanakodott G.O.
- Mindenki hibázik.
- Nem fogok mindent elmagyarázni, és csak
egyszer mondom el, úgyhogy figyelj. – jött oda hozzám Seungho. – Mi vagyunk a
Lirit-ek vezetői. Tőlünk nem kell félned. A Defenderek-től annál inkább. Taemin
volt aki megtámadt, nem?
- Igen ő volt. – vágta rá Joon mire vettem rá
egy gyors pillantást majd újra Seungho-ra néztem megszeppenve.
- Ő is Defender volt. Kerüld el őket ha tudod!
- És azt honnan szüljem meg, hogy melyikük
Defender és melyikük Lirit? – húztam az orrom és értetlenül néztem vissza rá.
- Mivel
már harapott meg vámpír látnod kell a jelek a nyakunkon. – húzta lejjebb a pólója
nyakát, amin egy kör volt benne egy szívvel és háromszöggel, ami élénkvörösen
izzott. – Ha ilyet látsz valakin az nem ellenség számodra. De ha egy kört látsz
benne egy hét ágú csillaggal, akkor bajban vagy. Sikerült felfognod? – fordult
el tőlem.
- Azt hiszem… - legszívesebben pofán vágtam
volna magam, amiért ennyire figyelmetlen vagyok. A sebet se vettem észre a
nyakamon se a jeleket a nyakukon, amit kiszúrhattam volna Joon-on…Figyelmetlen
voltam.
- Azt meg mondanunk sem kell, hogy tartod a
szád. – mondta G.O.
- O-oké… - ijedtem meg.
- Nem kell így beparázni nem lesz semmi baj. –
tette Joon a kezét a vállamra. – akkor ha ennyi volt én haza vinném ezt a
kiskutyát. – terelt finom az ajtó felé.
- Nicole…- motyogtam halkan megint kijavítva
Joon-t.
- Joon! – szólt utána Seungho mire Joon levette
a kezét a vállamról és visszafordult én meg már nyitottam ki az ajtót.
- Remélem nem történt semmi, amiről nem tudok.
– mondta Seungho sejtelmesen.
- Ismerned kéne. – válaszolt komolyan Joon majd
kijött velem a szobából.
- Miért ke-
Kezdtem de Joon gyorsan befogta a számat majd a
szája elé emelte a mutató ujját.
Lassan elvette a kezét a számtól majd elindult
a nappali felé.
- Menjünk haza. – szólt utánam.
- Haza megyek egyedül, ha gondolod. – futottam
utána majd mikor utolértem hirtelen megfordult majd megállt én meg neki mentem.
- Szó sem lehet róla. – vágta rá.
- Jó-jó… - vakargattam a homlokom, amivel az
ütközést tompítottam.
Megfogta a kezem majd maga után húzva
kisietettem velem a házból, miközben Emily lepetten nézett minket.
- Szokj hozzá a gondolathoz, hogy nem foglak
hagyni egyedül járkálni. – mondta miközben beült a kocsiba.
- Gyereknek nézel? – vontam kérdőre.
- Majd egyszer elmondom, hogy minek tekintelek.
– nézett rám mosolyogva majd elindult az autóval.
Az ablakon bámultam ki miközben az utolsó
mondata csengett a fülemben: „Majd egyszer elmondom, hogy minek tekintelek.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése